„Az embereknek reményre van szükségük, Jem. Nagyon fontos, hogy legyen elképzelésük egy szebb jövőről.”

A mélyalkalmazkodás keretrendszerének (4 R) 4. eleme

Mivel környezetvédelmi kampányokkal, majd szervezetfejlesztéssel foglalkoztam, megismertem a remény és a jövőkép szerepét az emberek munkájában és ösztönzésében. Miután a 2017-es brit parlamenti választási kampány során a politikai kommunikáció középpontjában tevékenykedtem, tisztában vagyok a pozitív narratíva erejével is, ha azt jól, következetesen és hitelesen mondják el. A vezetéssel és annak fejlesztésével foglalkozó szakértők világában a reményt és a jövőképet kulcsfontosságúnak tartják. Még mindig tanítok ilyen készségeket felsővezetőknek az üzleti életben, a politikában és a civil társadalomban, és büszke vagyok arra, hogy ennek eredményeképpen motiváltabbnak érzik magukat a céljaik elérésében.

De, de, de…

Mivel az éghajlat tudomány elemzésével eltöltött évem óta arra a következtetésre jutottam, hogy a közeljövőben elkerülhetetlen társadalmi összeomlással nézünk szembe, ennek ismeretében miben lelhetünk még reményt vagy ösztönző jövőképet?

A kérdés korábban csak magánbeszélgetések során hangzott el. De a mélyalkalmazkodásról szóló tanulmányom váratlan hatása és az Extinction Rebellion tiltakozó mozgalom által keltett figyelem óta sokszor hallom ezeket a szavakat. Amikor az emberek a közelgő összeomlás bizonyítékaival szembesülnek, nemcsak a személyes remény és jövőkép iránti igényükön gondolkodnak el, hanem azon is, hogy mit kellene mondaniuk másoknak – legyen szó a kollégákról, gyerekekről, szülőkről vagy a nagyközönségről. Talán olvasták vagy hallották már, hogy sokan úgy vélik, nem szabad feladni a reményt, vagy tönkretenni mások reményét: a remény elvesztése aláásná a katasztrofális klímaváltozást megakadályozó intézkedéseket. Vagy hallhattak már olyanokat is, akik azt mondják, hogy hinnünk kell egy pozitív jövőképben az életünkkel kapcsolatban, még akkor is, ha az éghajlati káosz miatt bekövetkező társadalmi összeomlás elhárításáról, átéléséről vagy túléléséről van szó.

Jelenleg az emberek az éghajlatváltozással kapcsolatos cselekvés esélyét és értelmét próbálják mérlegelni. Ezért, bár folyamatosan dolgozom fel önmagamban is ezeket a témákat, és ennek talán sosem lesz vége, szeretném megosztani jelenlegi gondolataimat a remény és a jövőkép témájával kapcsolatban. Ennek során egy új „R” betűt fogok felajánlani a mélyalkalmazkodás keretrendszerében – a megbékélést (reconciliation) -, és kérem osszák meg velem erről saját gondolataikat és visszajelzéseiket.

Az alábbi elmélkedéseim témáját évezredek óta és kultúrákon átívelően vizsgálják. Ehhez képest az én intellektuális megfigyeléseim, tapasztalati reflexióm és megélt gyakorlatom olyan, mint egyetlen porszem egy zsúfolt terem padlóján. Kissé zavarban érzem magam, hogy ezekről a dolgokról írok. De jelenlegi szorult helyzetünk arra utal, hogy egyikünknek sem szabad halogatnia az egzisztenciális kérdésekre adott válaszok megtalálását, és ebben talán segíthetünk egymásnak azzal, ha írásban megosztjuk gondolatainkat egymással. Szóval, íme…

Amikor ezt a kérdést vizsgálják, azt javaslom, hogy ne kövessék azokat az embereket, akik azt mondják, hogy a hozzám hasonlóak túlságosan pesszimistán vagy defetista módon tekintenek a világra. A mai és az eljövendő világ, valamint saját szenvedésünk tanúi lehetünk, de kezdem úgy érezni, hogy mindezen megtapasztalásokon keresztül lehetünk képesek igazán a békét és boldogságot is megteremteni. Ez azonban nem tud létrejönni, ha kétségbeesetten hiszünk a jelenlegi vagy a jövőbeli  személyes vagy kollektív megváltás meséiben. Ehelyett elfordulhatunk az felesleges fecsegéstől és értelmetlen cselekvéstől, nyugalmat teremthetünk a szívünkben, észrevehetjük az élet mulandóságát, és hagyhatjuk, hogy az élet e pillanatnyi tapasztalata iránti szeretet minden ízében elárassza lényünket, és alakítsa elkövetkező lépéseinket. Ha ezt a törekvést kifejezzük szavakban, tettekben és a “nemcselekvésben”, az ösztönözheti a félelem vezérelte embertársainkat, hogy egy időre engedjék el szorongásaikat, és csatlakozzanak egy szeretetteljes közösséghez. Ezzel az érzéssel osztom meg a következő gondolataimat.

A reményről

Ha egy halálos beteg embernek azt mondjuk, hogy ne adja fel a reményt, akkor ez akár kegyetlenségbe is fordulhat. Ha ez alatt azt a reményt értjük, hogy túlélheti, vagy hogy élhet a helyzetéről megfeledkezve, akkor ez csak fokozhatja mély halálfélelmét. Azt sugallja a halálos beteg ember számára, hogy töltse az utolsó napjait küzdelemben és tagadásban, ahelyett, hogy felfedezné, mi is az, ami igazán fontos miután megtapasztalta az elfogadás érzését.

Nem azt mondom, hogy az emberiségre a közeljövőben halálos diagnózis vár. Hosszú távon azonban igen. Sok emberféle kihalt már, és a homo sapiens is ki fog egyszer. Hogy ez mikor lesz, az egy másik kérdés – egy nehéz kérdés, és jelenleg nem vagyok meggyőződve az emberi faj közeljövőbeli kihalása mellett szóló érvek hitelességéről. Ugyanakkor arra a következtetésre jutottam, hogy jelenlegi életmódunk azonban megkapta a végzetes diagnózist. Mert az esővel táplált mezőgazdaság állapota a következő évtizedekben egyre rosszabb lesz. Hacsak nem építünk azonnal hatalmas, öntöző rendszerekkel felszerelt üvegházakat, és nem tervezzük meg a kötelező növényi alapú táplálkozás és az élelmiszer fejadagok bevezetését, akkor nyugaton hamarosan alultápláltságot fogunk tapasztalni, ami polgári zavargásokat, törvények nélküliséget és az eddig megszokott normális életünk összeomlását fogja eredményezni.

Az egyik probléma azzal a reménnyel, hogy a dolgok végül úgyis rendben lesznek az, hogy ezzel feladjuk a cselekvésre való törekvésünket. Feltételezzük, hogy valaki majd rendbe hozza a dolgokat. Ezt nevezik egyesek „passzív reménynek”. Eközben minden irreális remény ellopja a lehetőséget, elvesztegetve azt az értékes időt, amivel megpróbálhatnánk csökkenteni a károkat és megmenteni az emberiséget. Tehát a „meg tudjuk oldani” remény híveivel az a probléma, hogy tabuvá teszik a szükséges beszélgetéseket arról, hogy mit tegyünk akkor, ha nem tudjuk megoldani a tornyosuló problémákat. Ezt nevezhetnénk „mágikus reménynek” is, mivel gyakran azzal a nyílt vagy hallgatólagos sugallattal jár együtt, hogy a valóságot azáltal tudjuk alakítani, hogy az adott pillanatban a reményt választjuk (mellékesen: ha a tudatunkkal együtt teremtjük a valóságunkat, akkor ez a figyelem minden pillanatában történik, nem csak azokban a pillanatokban, amikor úgy döntünk, hogy összeszedjük magunkat és mágikus reménykedésbe kezdünk). A passzív reménytől eltérően egyesek az „aktív reményt” szorgalmazzák, amikor is a reményről alkotott általános vagy öröklött elképzeléseinket elvetjük, és ehelyett szembenézünk azzal, amit valóságnak gondolunk, és új reményt építünk arra alapozva, amiben hiszünk. Ez egy erőteljes újragondolása annak, hogy mit jelent a remény, mivel ráébreszt bennünket arra, hogy a reménynek cselekvésre van szüksége ahhoz, hogy valóra váljon. De nem hiszem, hogy ez elegendő lenne a remény fogalmának megújítására. Mert megkérdőjelezi, hogy valóban úgy gondoljuk-e, hogy a tetteink azt az eredményt hozzák, amit igazán remélünk. Ehelyett a hangsúly a szándékon van, anélkül, hogy pontosan meghatároznánk a szándék természetét, mint például a szeretet, az együttérzés, a megbocsátás és így tovább. Ezért azok az emberek, akik „aktív reményről” beszélnek, valójában “mágikus reményben” élnek, és elkerülik mind az általuk értékesnek gondolt szándékok mélyebb vizsgálatát, mind a cselekedeteik hiábavalóságának következményeit.

Munkám során elkezdtem arra biztatni az embereket, hogy fedezzék fel, milyen is lehet valójában a radikális remény. A Mélyalkalmazkodás (Deep Adaptation) című írásomban kifejtem, miszerint ezt részben az inspirálta, ahogyan néhány amerikai őslakos reagált az életmódjuk elpusztításának elkerülhetetlenségére. Néhány vénember úgy döntött, hogy el kell engedniük minden létező reményüket, és egy új, lehetséges reményt kell megteremteniük. A korábbi életmódjukhoz képest a reménynek ez a formája inkább borzalomnak tűnt, ám a teljes megsemmisülés helyett egyes törzsek mégis ezt választották. A radikális a reménynek egy olyan formáját, amelyet tudatosan választanak a tagadást követően. Ez a reménynek egy olyan formája, amikor az ember teljesen átadja magát az adott helyzetnek. Elfogadja a nehéz valóságot azzal kapcsolatban, ami történik, valamint az egyén lehetőségeit az események befolyásolására, de mégis kapcsolódik a mélyebb értékekhez, és cselekszik azok  megvalósulása érdekében.

Annak megismeréséhez, hogy mit is jelenthet a radikális remény a globális összeomlással szembenéző emberiség számára, rájöttem, hogy hasznos, ha egy időre félreteszem a reményről szóló eszmecserét, és átgondolom, miben is hiszek valójában.

A hitről

Rá kell tehát térnünk a hit kérdésére. Ajjaj… ez most tényleg kívül esik a komfortzónámon. Mégis kérem, csatlakozzanak hozzám, ahogy egyre mélyebbre jutok ebben a témában.

Néhány spirituális nézőpont az önmagunk és az univerzum „egységéről” azt sugallja, hogy hatalmunkban áll megteremteni a valóságunkat. Ezt a nézetet félreértették, és szándékosan olyan embereknek próbálták eladni, akik az életük jobbításának módját keresték. A hagyományos bölcseletek, a kortárs fizika és a jelenlegi tapasztalatok diktálta pontosabb felismerés az, hogy másokkal, az anyagi és a néven nem nevezhető dimenziókkal együtt teremtjük a valóságunkat olyan módon, amelyet emberi gondolkodással és nyelvvel soha nem tudunk teljesen felfogni és leírni. Mindannyian részt veszünk a világról szerzett tapasztalataink alakításában, de másoktól vagy a világtól nem függetlenül. Nos, még ebből a nézőpontból szemlélve is ez azt jelenti, hogy az emberiség előtt álló jelenlegi csapások sora a saját tetteink következményei. A mindenit! Miért tettük ezt magunkkal?

Részben azért, mert ami történik, bármennyire is fájdalmas, normális. Igen, a dolgok kozmikus természete az, hogy mindennek el kell múlnia. Persze, nem szeretjük a halált. Fájdalmas. De a halál mindig is az élet velejárója volt, nem pedig az ellensége. A mulandóság körülöttünk mindent és mindenkit teljes egészében szentté és jelentőssé tesz. Szívből jövő hálára bátorít mindazért, amit megtapasztalunk. Az biztos, hogy a saját életem közeledő végének érzékelése az élet szeretetének újjászületését jelentette számomra. Az éghajlati káosz tragédiája egyben felhívás is arra, hogy szakítsunk az állandósággal kapcsolatos illúzióinkkal. Az élet gazdagsága, amely jön és megy, megmutatja, mire képes a világegyetem. Bár néhány vallási épület is szép lehet, ám egész bolygónk a teremtő kozmosz imádatának oltára. Imádhatjuk azt mindenben, amit teszünk, és mindenben, amit nem teszünk.

Az éghajlati káosz arra ösztönöz minket, hogy elgondolkodjunk a tudat életerején, amely az anyagi, szerves életet megelőzően jött létre. És arra, hogy fontoljuk meg, hogy tudatos lényünk egyes aspektusai hogyan léteznek majd halálunk után. Arra is, hogy életünk miként befolyásolhatja a tudatosság egyetemes mezejét, és ezáltal az élet jövőjét bármilyen formában. Valóban, talán a tudat úgy döntött, hogy ebben a pillanatban és időben a mi elménkben és testünkben tapasztalja meg magát. Hogyan másképp léteznénk?

Az éghajlati káosz arra szólít minket, hogy mindezt hozzuk be a jelen tudatosságába. Lehet, hogy sokkoló lesz. Ugyanakkor ráébreszthet bennünket a mulandóságra, arra, hogy a dolgok bár felbomlanak, de meghagyják nekünk a szeretetet, a kíváncsiságot, a játékot, az együttérzést és a kreativitást. Elgondolkodva azon tűnődtem, hogy „szívünk mélyén” vajon tényleg mindennél jobban akarjuk-e, hogy ez a civilizáció fennmaradjon; vagy akár az emberi faj a többi rovására inkább fennmaradjon. Azon töprengtem, hogy vajon nem akarunk-e valami mást jobban, mint ezt. Azon tűnődtem, hogy vajon nem inkább azt kívánjuk-e, hogy a szívünk megteljen szeretettel, és hogy tudatosságunk egyesüljön minden mással. És hogy reméljük-e azt, hogy minden embernek megvan az esélye ugyanerre az élményre. Azon tűnődtem, vajon a szívünk mélyén jobban akarjuk-e, hogy a bolygó élő organizmusként fennmaradjon, mint azt, hogy a mi fajunk legyen mindenáron túlélő. Ezeket csak elmélkedésként közlöm, mivel nem fogok úgy tenni, mintha biztos lennék az általam leírtakban. Javaslom, hogy gondolkodjanak el ezeken a kérdéseken, és fedezzék fel a dolgok értelmét önmaguk számára.

Különösen tetszik, ahogyan Skeena Rathor, az Extinction Rebellion egyik vezetője ezt a londoni Westminster hídon a Lázadás Napján (2018. november 17.) elmondott beszédében kifejezte.

„Ha őszinték vagyunk önmagunkkal, és szívünk legmélyére tekintünk, ha az őszinteségünk valóban onnan ered, akkor ráébredünk, hogy ez a küzdelem nem az emberiség megmentéséről, hanem a bátorságunkról szól, arról, hogy úgy szeressünk, ahogy még soha nem szerettünk… Jussunk el együtt a bátorságunk végső határáig, és szeressünk határtalanul.”

De ne nekem, vagy Skeena szavainak higgyenek. Inkább derítsék ki, miben hisznek igazán, és onnan nézzenek vissza a közelgő társadalmi összeomlás szakadékába, így talán megtalálják a saját, gyökeresen új jelentést hordozó reményüket.

A megbékélés, mint radikális remény

Ha hozzám hasonlóan Önök is abban reménykednek, hogy a közelgő összeomlás növekvő felismerésén keresztül egyre több ember fog ráébredni önmaga és az élet mélyebb megértésére, szeretettel és együttérzéssel fog élni, akkor ez nem alaptalan remény. Mert ez nem jóslat. Az emberek számtalan módon képesek reagálni, amikor az “anyag” a ventilátorba csap. Lesz néhány szörnyű reakció. Valójában már most is van. Ezért az emberiség radikális reménye az lesz, amikor felébred és aktívan részt vesz az események alakításában.

Esetemben úgy érzem, hogy ez az oka annak, amiért vezetem ezt a blogot, a kozmoszról, Istenről és minden másról szóló félkész elképzeléseimről. Mert az én radikális reményem az, hogy minél többen kezdjük el közösen, nyilvánosan felfedezni, hogy mit jelent és jelenthet ma a „spiritualitás” és a szeretet.

Hogy ezt a mélyalkalmazkodás keretrendszerében érthetőbbé tegyem, egy negyedik R-t javaslok a már meglévők: a megtartás (resilience), az elengedés (relinquisment) és a visszahozás (restoration) mellé. Az eredeti Deep Adaptation dokumentumot már több, mint 1 000 000 alkalommal töltötték le. Skeená-hoz hasonlóan az emberek azt mondták nekem, hogy alapvetően megváltoztatta az életüket. Azt vettem észre azonban, hogy néhányan, akik arról számoltak be, hogy ez a dokumentum felébresztette őket, most azt szorgalmazzák, hogy tegyünk valamit az összeomlás megállítása érdekében. Vagyis, hogy próbáljunk meg akár olyan szigorú intézkedéseket tenni, amelyek megállíthatják a kibocsátást és leépíthetik a szén alapú tüzelőanyagok használatát. Én továbbra is úgy gondolom, hogy a merész csökkentések és a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére irányuló intézkedések elengedhetetlenek. A mélyalkalmazkodás azonban nem erre fókuszál, hanem arra hívja fel a figyelmünket, hogy készüljünk fel az elkerülhetetlenre. Ezért, hogy ezt még egyértelműbbé tegyük, egy negyedik kérdést javaslok, amely vezérelheti a gondolkodásunkat az éghajlati tragédiával kapcsolatos megnyilvánulásaink közben:

„Kivel, vagy mivel tudnék megbékélni annak érdekében, hogy csökkentsem a várható szenvedést?”

Ez a kérdés magában foglalja a halállal való megbékélés gondolatát, beleértve az életünkben felmerülő nehézségeket és megbánást, a létezéssel (vagy Istennel) szembeni haragot. A népek, nemek, osztályok, generációk, országok, vallások és politikai meggyőződések közötti megbékélésre is felszólít. Mert itt az ideje, hogy békét kössünk. Ellenkező esetben az éghajlati összeomláshoz való belső mélyalkalmazkodás nélkül azt kockáztatjuk, hogy darabokra szaggatjuk egymást és pokoli módon pusztulunk el. Az én radikális reményem az, hogy egyre többen dolgozunk majd együtt a megbékélés folyamatán, annak minden formáján, a teljesebb mélyalkalmozkodás egyik alapjaként, amit a tanulmányomban is kifejtek.

Víziók kerestetnek

Hacsak Ön éppen nem egy spirituális vezető, akkor a tömeges ébredésre és megbékélésre vonatkozó remény nem hangzik túl valószerűen. Nem tűnik úgy első pillantásra, hogy ez a meglévő ideológiák közé illeszthető volna. Ha olyan jövőképet kínálunk, amelyben az ébredés radikális reménye megvalósul, akkor az hogyan nézne ki? Az irányítás menedzsment professzoraként végzett munkámból kifolyólag tudom, hogy egy víziónak kézzelfoghatónak, átélhetőnek, hitelesnek és a felmerülő problémák szempontjából relevánsnak kell lennie. Nagyon kíváncsi vagyok a vízióval kapcsolatos elképzeléseikre a hozzászólásokban (de nem fogom osztályozni őket 😉).

Hogy felcsigázzam a fantáziájukat, íme egy ötlet…

Elképzelem, hogy egész városrészeket és táborokat látok, ahol az emberek spontán együtt énekelnek és táncolnak, megtapasztalják az élet valamennyi érzését akkor is, amikor hasznos feladatokon, közösen munkálkodnak és akkor is, amikor nem. Nem azért, mert megszokásból, hozzáállásból, kötelességből vagy kikapcsolódás céljából énekelnek, hanem mert miközben az életet szolgálják, kötődnek az élet megtapasztalásának csodájához. Elképzelem, ahogy az emberek hálát éreznek amiatt, hogy hirtelen időt találtak az életükben arra, hogy énekeljenek, táncoljanak és kapcsolódjanak a természethez és egymáshoz. Elképzelem, hogy ez a kapcsolódás a termelés, a megosztás, a fogyasztás és a gondoskodás olyan eljárásait is támogatja, amely azt jelenti, hogy az emberek kevesebb erőforrással és kevesebb bizonyossággal is képesek boldogan élni.

Ha ez hippinek hangzik, hát legyen. Számomra ez egy rendkívül ambiciózus, hiteles és átélhető jövőkép, olyan, amiben valóban reménykedhetek és amiért dolgozhatok.

Eljutni ide

Az elkövetkező hónapokban és években számos nézet fog kialakulni arról, hogy miként lehet elérni a változást, mind a kibocsátás csökkentését és visszaszorítását, mind pedig az éghajlatváltozás kibontakozó hatásaihoz való alkalmazkodást illetően. Egyesek az ökoszocialista forradalom mellett érvelnek majd, hogy vegyük át a kulcsfontosságú infrastruktúrát, esélyt teremtve arra, hogy mindenki a lehető legjobb táplálékkal, vízzel, lakhatással rendelkezzen és gondoskodjanak róla. Mások a meglévő rendszer erőinek kihasználására törekednek majd, és a transznacionális vállalatokhoz, pénzügyi intézményekhez és nemzetközi szervezetekhez fordulnak. Mások továbbra is abban reménykednek, hogy a választott képviselők hirtelen képesek lesznek lelkiismeretükre hallgatni és bátran a cselekedni, és megfelelő magyarázatot adni a választóiknak, azért, hogy így továbbra is hatalmon maradhassanak. Mások a szomszédaikhoz, a helyi egyesületekhez és önkormányzatokhoz fordulnak majd azért, hogy életképes helyi és regionális szervezeteket hozzanak létre. Egyelőre nincs reményem vagy vízióm egyik elképzeléssel kapcsolatban sem, de örömmel fogadom, ha az emberek megvizsgálják ezeket, ahogy más elképzeléseket is.

Lehetetlen következtetések

Ezzel a bejegyzéssel a reményről és a jövőképről szóló beszélgetést épphogy megindítani szeretném, nem pedig lezárni. Mivel azonban ez egy hosszú bejegyzés, íme egy összefoglaló…

Nem tudjuk többé megállítani a rendszerszintű zavarokat okozó éghajlatváltozást. Talán lassítani tudjuk. Megpróbálhatjuk csökkenteni a belőle származó károkat. Felfedezhetjük, hogyan élhetünk és halhatunk meg szeretettel. De mindezt azért tehetjük meg, mert van hitünk és úgy érezzük, hogy ez a helyes módja az életnek, nem pedig azért, mert működni fog. A legtöbb reményre buzdító felhívás, amit hallok, azoktól vagy azoknak szól, akik félnek attól, hogy a halál tudatával éljenek. Ez tipikus, de egyben az élet, a szeretet és a megértés ellen irányuló vita és cselekvés receptje is. Ami pontosan az ellenkezője annak a hatásnak, ami arról szól, hogy „ne vegyétek el a reményünket”. Itt az ideje, hogy elhagyjunk minden olyan reményt és látomást, amely a mulandóság és a kontroll nélküliség elfogadásának képtelenségéből fakad, és ehelyett egy merőben új jelentéssel bíró reményt teremtsünk arról, hogyan reagálunk ezekben a nehéz időkben. Hiszem, hogy a kölcsönös érdeklődés és egymás támogatása révén lehetséges és szükséges is egyben, hogy félelmeinket, hiedelmeinket vagy az összeomlással kapcsolatos bizonyosságainkat a belső és külső leleményesség békéjében átélhessük. Elérkezett a halandósággal, a természettel és az egymással való megbékélés ideje.

Kialakíthatunk és megoszthatunk egy olyan víziót, amelyben egyre többen érezzük az igényt egy szeretettel, kreatívan és őszintén élt életre, elfogadva a halandóságot és a mulandóságot. Végül is, minden más remény vagy vízió mindig is taktikai téveszme volt csupán az átmeneti haszon érdekében. Végső soron egyre többen fedezhetjük fel azt, hogy mennyivel jobban szeretjük a szeretetet, mint magát az életet. Remélhetőleg még a túl sok felesleges szenvedés és pusztulás előtt ráébredünk erre.

A bejegyzés Jem Bendell oldalán 2019-ben közölt írása alapján készült.