Összeomlás
„Az összeomlás különböző embereknél, más-más időpontban következhet be. Valójában sohasem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy világszinten megtörtént-e, vagy sem. Ám azt, hogy minket, a családunkat, az otthonunkat érintette-e, tudni fogjuk.”
Dmitry Orlov
„Mit jelent a rendszerszintű összeomlás?
Az összeomlás ebben az összefüggésben egy olyan jelentős, negatív irányú változást takar, amely folyamat során egy már létező, bonyolultabb összetettségű szintről, egy sokkal egyszerűbb állapot felé mozdul el egy rendszer. Ez különböző területeken, másféleképpen mehet végbe: rendezetten vagy zűrzavarosan, tervezetten vagy akaratlanul.
Nem szükségszerűen hozza magával az emberi faj kipusztulását, és nem feltétlenül jelent egy egyszeri, hirtelen, globális léptékű eseményt. Sőt, mennél inkább elnyúlik ez az időtartam, az összeomlás annál inkább válik hanyatlássá.
Összeomlás alatt az emberi népesség méretének és / vagy politikai / gazdasági / társadalmi összetettségének drasztikus csökkenését értem jelentős területen, hosszabb időre.”
Jared Diamond, Collapse: How Societies
Choose to Fail or Succeed (2005)
„Az összeomlásnak gyorsnak kell lennie
tehát legfeljebb néhány évtized alatt bekövetkeznie, és a társadalmi / gazdasági / politikai rendszer jelentős felbomlásával járnia. A kevésbé súlyos következményekkel járó, vagy hosszabb ideig elnyúló folyamatokat hanyatlásnak kell tekintenünk.
Az összeomlás / hanyatlás olyan dolgokban nyilvánul meg, mint:
- alacsonyabb társadalmi rétegzettség és differenciálódás;
- az egyének, csoportok és egyes területek kisebb gazdasági és foglalkozások szerinti specializációja;
- csökkenő szintű központosított ellenőrzés, ami a különféle gazdasági és politikai csoportok kisebb mértékű szabályozása és integrációja az elitek részéről;
- a viselkedésnormák és ezek betartásának, illetve betartatásának visszaszorulása;
- egyre kevesebb beruházás a civilizáció meghatározó elemeibe, mint építészet, művészet, irodalom;
- eltávolodás a központi részek és a perifériák között; az erőforrások egyenetlenebb és csökkenő szintű elosztása, illetve megosztása, kereskedelme és újra elosztása;
- alacsonyabb koordináció és szerveződés a személyek és csoportok között;
- és az egy adott politikai egységbe integrált területek csökkenése.
Egy társadalom összeomlása akkor vehető bekövetkezettnek, amikor összetett és érett társadalmi / gazdasági / politikai rendszereinek gyors és jelentős felbomlását mutatja. Az „érett” kifejezés fontos. Arra utal, hogy az összeomlás szélén álló társadalom, már több, mint egy-két generáción át az összetettségnek ezen a szintjén áll, vagy legalább efelé halad.”
Joseph Tainter, The Collapse of Complex Societies (1988)
Fontos figyelmeztetés!
Az rendszerszintű összeomlás lehetősége egy rendkívül összetett és ellentmondásos téma. Mivel a kérdéssel kapcsolatban kevés a rendszerezetten fellelhető és tanulmányozható információ – különösen magyar nyelven –,
az alábbi szöveggyűjtemény azt a célt szolgálja, hogy minden érdeklődő megismerhesse a legfontosabb fogalmakat és gondolatokat az összeomlás folyamatáról.
Előfordulhat, hogy témában való elmélyülés egy bizonyos ponton túl hatással lehet az ember kedélyállapotára. A szorongás és a depresszió gyakori reakció az összeomlás lehetőségének vizsgálatakor. Fontos, hogy képesek legyünk mind önmagunkat, mind a témát kívülről szemlélni, és a helyén kezelni. Amennyiben akár másokon, akár magadon érzékeled, hogy nem sikerül a depresszióval megbirkóznod, kérjük vedd igénybe szakember segítségét!
„Bár az összeomlás minden szakasza okoz fizikai, megfigyelhető változásokat
a környezetben, ezek fokozatosak lehetnek, míg a mentális fordulat általában meglehetősen gyors. Általános kulturális jelenség, hogy (talán egy bolondot leszámítva) senki nem akar az utolsó bolond lenni, aki még elhisz egy hazugságot.
1. szakasz: Pénzügyi összeomlás.
A „szokásos üzletmenetbe” vetett hit elvész. A múlt eseményei alapján már nem tűnik kiszámíthatónak a jövő, így a kockázatok kezelése, és a pénzügyi eszközök garantálása ellehetetlenül. A pénzintézetek fizetésképtelenné válnak, a megtakarítások elvesznek, a tőke elérhetetlenné válik.
2. szakasz: Kereskedelmi összeomlás.
A „piac mindenhatóságába” vetett hit elvész. A pénz leértékelődik és / vagy nehezen elérhetővé válik, az árukat felhalmozzák, az import- és kiskereskedelmi láncok felbomlanak, és az alapvető szükségletek széles körű hiánya válik normává.
3. szakasz: Politikai összeomlás.
Az „állami gondoskodásba” vetett hit elvész. Mivel a hiány enyhítésére, és az alapvető szükségletek biztosítására tett hivatalos kísérletek nem járnak sikerrel, a politikai intézmény elveszíti legitimitását és relevanciáját.
4. szakasz: Társadalmi összeomlás.
Az „embertársaid gondoskodásába” vetett hit elvész. A helyi karitatív szervezetek vagy egyéb csoportok, amelyek az állam kiesése után keletkezett vákuumot hivatottak betölteni, az erőforrások szűkössége és az egyre terjedő konfliktusok miatt ellehetetlenülnek.
5. szakasz: Kulturális összeomlás.
Az „emberiség jóságába” vetett hit elvész. Az emberek fokozatosan elveszítik a kedvességre, nagylelkűségre, figyelmességre, őszinteségre, együttérzésre és szeretetre való képességüket. A nagyobb közösségek felbomlanak, és családok, illetve egyének küzdenek a szűkülő erőforrásokért. Új vezérelvvé a „halj meg te ma, hogy én élhessek holnap” válik.
Bízom benne, hogy az összeomlás egyes szakaszainak megismerése, egy valódibb és eredményesebb párbeszédet tesz majd lehetővé, mint ami parttalanul és semmitmondóan jelenleg is zajlik.”
Dmitry Orlov, The Five Stages of Collapse (2013)
„Sokan úgy látják, hogy az első válsághullám után lényegében az összeomlás következik.
Ezzel szemben valószínű, hogy a krízist szakaszos és részleges felépülés követi, majd újabb, mélyebb válságok sora, és ez a ciklus újra és újra ismétlődik. Ezért nem lehet eredményes az összeomlás lehetőségét egyetlen paraméter mentén vizsgálni.
Hiszen az összeomlás egy folyamat, nem pedig esemény. Az ipari civilizáció összeomlása jó ideje történik körülöttünk, és jóval azután is tart majd, hogy már egyikünk sem lesz életben.”
John Michael Greer, Decline and Fall (2014)
„Itt az ideje elgondolkodnunk annak a lehetőségén, hogy elkéstünk egy, a teljes bolygót érintő környezeti katasztrófa elhárításával, és az minden következményével együtt eljön, még a ma élő emberek életében.”
Jem Bendell
Mikor következhet be az összeomlás?
„Az összeomlás különböző embereknél, más-más időpontban következhet be. Valójában sohasem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy világszinten megtörtént-e, vagy sem. Ám azt, hogy minket, a családunkat, az otthonunkat érintette-e, tudni fogjuk.
Az összkép néha csak jóval később, a történészek erőfeszítéseinek köszönhetően állhat össze. Egyénileg soha nem tudhatjuk igazán, mi történt a világban, csoportként pedig nem igazán tudunk megegyezni egy közös válaszban sem.
A folyamatok rendkívüli összetettsége és a lehetséges forgatókönyvek széles skálája miatt, ez nem egy pontosan meghatározható esemény. William Gibson szerint a
„az összeomlás már elérkezett, csupán nem elég egyértelmű még mindenki számára”.
Az ökológiai összeomlás jelenleg is zajlik, és drasztikusan érinti a Föld számos életformáját. Mindeközben egyeseket legfeljebb kisebb kényelmetlenségek érintenek, míg mások lényegében észre sem veszik a körülöttük történő eseményeket…
Az idő kérdésével kapcsolatban, mindig hasznosabb, ha a jóslatok helyett az előrejelzéseket vesszük alapul, és felismerjük a kettő közötti különbséget. A jóslatoknak valójában nincsen súlya, vagy megfigyelésen nyugvó alapja, csupán meggyőződésből fakadnak.
Az előrejelzések a meglévő adatokat használják, és azok alapján próbálnak meg reális forgatókönyveket és idő intervallumokat megjelölni a várható eseményekkel kapcsolatban, a jellemző tendenciák alapján.”
Dmitry Orlov, Sociaties that Collapse (2014)
„A Föld egy fizikailag véges, önszabályzó organikus, komplex rendszer
amelyben az emberiség, mint egy alrendszer, feladja kooperatív és kompatibilis stratégiáját a környezetével, kiiktatja a szabályozó folyamatok egy részét és exponenciális növekedést valósít meg a többi élőlény erőforrásainak a felhasználásával. A felszámolt biológiai visszacsatolásokat, szabályozókat azonban nem helyettesítettük sem etikai, sem racionális alapú társadalmi szabályozókkal.
A kezdeti dinamikus egyensúlyi állapot ezért fokozatosan felborul, amit csak egyre több befektetett energia árán lehet ellensúlyozni.
Amikor azonban az exponenciális növekedés eléri az erőforrás-készletek határait, a rendszer előbb-utóbb összeomlik, majd átrendeződik és ezzel új ciklus kezdődik. Véleményem szerint ez belátható időn belül megtörténik, a „fejlődési zsákutca” végére értünk.”
Hajnal Klára, Határok és Korlátok (2010)
Elkerülhetetlen?
„Az összeomlás elkerülhetetlensége, egy széles körben vitatott dolog. Hiszen nehéz megítélni annak lehetőségét, hogy az emberek vajon képesek-e, vagy szándékukban áll-e megváltoztatni azon tudatos, vagy öntudatlan viselkedésüket, amelyek egy előre kiszámítható eredményre vezetnek.
De kijelenthetjük, hogy az összeomlás mindenképpen elkerülhetetlen, amennyiben a jelenleg futó folyamatok érdemben nem változnak, vagyis az emberiség az eddigi pályáján halad tovább.
Annak képessége, hogy elképzeljük az elkerülhetetlent, vagy a roppant valószínűt, abban rejlik, hogy megértjük-e az összeomlás lehetőségét, és a számos tényezőt, ami minket oda vezet.
A globális ipari civilizáció közeli összeomlásának igazolásához két dologgal kell tisztában lennünk.
Az első a fosszilis tüzelőanyagok, ipari, mezőgazdasági és egyéb nyersanyagok, az édesvíz, a termőtalaj véges adottságainak számbavétele, valamint annak bemutatása, hogy ezen erőforrások közül sok már túl van a mindenkori termelési csúcson, vagy hamarosan eléri azt.
A második annak bizonyítása, hogy ezek az erőforrások túl szűkösek ahhoz, hogy lehetővé tegyék egy folyamatos bővülésre alapozott globális ipari gazdaság növekedését, ezért a lehetséges kifejlet sokkal inkább összeomlás, mint lassú és folyamatos hanyatlás, amely évszázadoking folytatódhat anélkül, hogy egy egyértelmű történelmi végpontot elérne.”
Dmitry Orlov, The Five Stages of Collapse (2013)
Hogyan készüljek fel?
Készüljünk arra, amit az összeomlás legvalószínűbb formájának tartunk. Sokak számára, ez különböző katasztrófa helyzetekre való felkészülést jelent. Élelmiszer- és vízellátás biztosítása, vészhelyzeti tartalékok gyűjtése, elsősegélynyújtás gyakorlása, ezek bizony sok esetben hasznosak lehetnek.
Függően a lakhelyünktől, az adott térségre jellemző természeti katasztrófákra felkészülten élni, körültekintő dolog. Vannak, akik olyan ismereteket sajátítanak el (barkácsolás, varrás), amelyek a kialakult helyzettől függetlenül jól jöhetnek.
A szomszédainkkal és a minket körülvevő közösséggel olyan fontos a működő kapcsolat kialakítása és fenntartása, hogy adott esetben az életünk múlhat rajta. És ez független attól, hogy egy összeomlás bekövetkezik-e, vagy sem.
Hogyan beszéljek másokkal az összeomlásról?
„Úgy látom a legtöbb esetben nem lehetséges az érdemleges párbeszéd a témáról, még a közvetlen családdal, barátokkal sem, mert az emberek többsége minden ellenkező bizonyítéktól függetlenül nem képes elengedni a folyamatos növekedésen alapuló reményt, és úgy száll sírba, hogy hiszi, az emberi találékonyság mindent megold, és a „normális” élet hamarosan újra visszatér.”
Dmitry Orlov, Sociaties that Collapse (2014)
Az összeomlás lehetősége egy rendkívül összetett, elvont, a jövőbe tűnő és valóban ijesztő fogalom.
Jelenleg közösségi szinten nemhogy a megoldásról, de még a problémával kapcsolatban sem tudunk megállapodni egymással, függetlenül attól, hogy ki-ki személy szerint miként döntött ezekről.
Legyünk tisztában egy beszélgetés végső céljával. Ismerkedjünk meg alaposan a témával, hogy következetes, meggyőző válaszokat adhassunk. Fogadjuk el, hogy a többség számára az összeomlás gondolata nem, vagy csak nehezen befogadható, így legyünk türelmesek és felkészültek a vegyes reakciókkal kapcsolatban.
Hogyan birkózzak meg vele?
Az összeomlás közeledő valóságával megbirkózni egy folyamatos feladat. Az információ feldolgozása, és mentális egészségünk megőrzése e folyamat során kritikus jelentőségű, mivel a szorongás és a depresszió megjelenése természetes reakció. Amikor a kibontakozó globális válság megértéséről van szó, úgy tűnik, hogy mindannyian elférünk valahol a tudatosság folytonossága mentén, amelyet nagyjából öt szakaszra oszthatunk:
Édes tudatlanság
Ezen a ponton nem léteznek alapvető problémák, csupán az emberi természet és viselkedés néhány olyan jelensége, amely a megfelelő módon orvosolható. Az emberek, akik ebben a szakaszban élik az életüket, hajlamosak boldog közönnyel élni azt, úgymond „valódi, fontos” dolgokon bosszankodni, vagy éppen örvendezni.
Egy komoly probléma felismerése
Legyen szó éghajlatváltozásról, túlnépesedésről, környezetszennyezésről, energiaválságról, vagy társadalmi igazságtalanságról, egy adott probléma teljesen magáévá teszi az embert. Ebben a szakaszban az illető általában lelkes aktivistává válik, és hangját hallatva kampányol egy ügy érdekében, miközben teljes közönnyel viseltet más problémákkal kapcsolatban.
Számos probléma tudatosulása
Amint az emberek több meggyőző információval szembesülnek, különböző témákkal kapcsolatban, érthetőbbé válik a számukra az összetettség léptéke és jelentősége. Ezen a ponton megjelenik a dilemma a problémák fontossági sorrendjével kapcsolatban, aszerint, hogy mennyire súlyos, illetve közeli, vagy sem.
Az emberek ebben a szakaszban telítődhetnek, vagyis hajlamossá válnak rá, hogy ne ismerjenek fel és fogadjanak el új problémákat: például, ha valaki elkötelezett a társadalmi igazságtalanság és a klímaváltozás elleni harc mellett, nem ismeri fel az erőforrások kimerülésének problémáját. Úgy érezhetik, hogy a problémák halmaza már így is elég összetett, és minden új aggály bevonása, csak csökkenti az erőfeszítés eredményességét, amelyet a „legfontosabb prioritás” problémájának megoldására kell összpontosítani.
A számos probléma összefüggésének tudatosulása
Az a felismerés, hogy az egyik probléma megoldására tett erőfeszítés súlyosbíthatja a problémát egy másik területen, a széles látókörű, rendszerszintű gondolkodás kezdetét jelenti. Ugyancsak ezt az átmenetet jelzi, ha a helyzetet nem csupán, mint létező problémák halmazát, hanem szükségszerű következményekre vezető ok-okozati összefüggések folyamatát látja át az ember.
Ez az a pont, ahol először szembesülhet annak lehetőségével, hogy talán nincs megnyugtató megoldás.
Azok, akik a felismerés és a tudatosulás ezen a pontján vannak, hajlamosak hasonló gondolkodású emberekkel körbe venni magukat, hogy kicseréljék ismereteiket, és jobban megértsék a folyamatokat. Ezek a csoportosulások jellemzően kicsik, egyrészt azért, mert a személyes párbeszéd elengedhetetlen az ismeretszerzés ilyen mélységeihez, másrészt azért, mert elképesztően kevesen vannak, akik már eljutottak az összefüggések megértésének erre a szintjére.
Annak felismerése, hogy a folyamatok az élet minden területét érintik
Ez magában foglalja mindazt, amit és ahogyan teszünk, a kapcsolatunkat egymással és a bolygó többi élőlényével, vagy éppen fizikai valóságával. Innentől kezdve egyetlen kérdés sem kerülheti el a megmérettetést, hogy ennek az ismeretnek a tudatában fontoljuk meg, vagy fogadjuk el. A „megoldás” fogalma egészen más értelmet nyer, nem lesz többé központi kérdés, sőt olyan fogalommá válik, ami nem éri már meg a rápazarolt erőfeszítést.
„Az emberiség a létét fenyegető problémákat nem küszöbön állónak, hanem lehetségesnek és távolinak tartja, és elutasítja annak lehetőségét, hogy felkészüljön a változásokra, ahogy azt is, hogy a katasztrófa elkerülése érdekében esetleg megtegye a szükséges változtatásokat.”
Timothy Garrett
És hol vagy Te most, ezen az úton? Ennek a kérdésnek a megválaszolása, az első lépés a valósághű önmeghatározás irányába.
Azok számára, akik a felismerés legutolsó említett szintjére érkeztek, a depresszió valódi kockázatot jelent. Végül is az egész életünk során azt tanultuk, a holnap reménye abban rejlik, hogy ma képesek vagyunk megoldani a problémáinkat. Ha eltűnik az emberi találékonyság, amely képes lenne kiemelni minket szorult helyzetünkből, a remény lehetősége úgy tűnhet el, mint egy gyertyaláng fénye, amelyet a kétségbeesés fullasztó sötétsége válthat fel.
Az, hogy ki hogyan birkózik meg a kétségbeeséssel, természetesen nagyon személyes dolog. Ám úgy tűnik, hogy jellemzően két utat követünk, hogy végül megbékülhessünk a helyzettel.
Ezek nem zárják ki egymást, sőt a legtöbben a kettő valamely elegyével élünk majd. Ezt nagyban meghatározza úgy a lelki és szellemi érettség, ahogy az ember személyisége is.
Cselekvő, vagy szemlélő típus.
Felkészül és alkalmazkodik, vagy megbékél és elfogad. Hiszen bárki hozhat az életével kapcsolatban bármilyen döntést szabadon – kevésbé, ha szülő – és az nem jó vagy rossz, hanem az övé.
De ezt csak annak fényében teheti meg hitelesen, ha tisztán szembenézett a valósággal, és azt szem előtt tartva határoz így, vagy úgy.
Ahogy az idő halad, és a folyamatok kibontakoznak majd a szemünk előtt, egyre többen fognak tanácstalanul, kérdéseikkel fordulni felénk, és hogy akkor hányan leszünk, akik támaszt jelenthetnek a másiknak, bizony sorsdöntővé válhat…
„Amikor a filozófia meghal, a cselekvés megszületik.
Amikor már nem reménykedünk abban, hogy valaki, valahogyan megoldja majd ezt a problémát is, amikor már nem hiszünk benne, hogy a szörnyű helyzet, amiben vagyunk, valahogy majd csak jobbra fordul, amikor már nem bízunk abban, hogy a körülmények most már biztosan nem romlanak tovább…
…akkor végre szabadok vagyunk! Valóban szabadok, hogy őszintén cselekedjünk az élhetőbb élet érdekében. Amikor a remény meghal, a cselekvés megszületik.”
Derrick Jensen, Beyond Hope (2006)
„Kialakul az emberben valamiféle borongós megkönnyebbülés, ami akkor jön létre, amikor elfogadjuk, hogy az éghajlatváltozás folyamata, annak minden katasztrofális következményével együtt lényegében elkerülhetetlen.
A hamis remények eloszlatása értelmi és érzelmi ismereteket igényel. Az előbbi megszerezhető. Az utóbbi már jóval nehezebb, hiszen egyet jelent azzal, hogy a szeretteinkre – beleértve a gyermekeinket is – bizonytalanság, szenvedés és nyomorúság vár, évtizedeken, ha nem éveken belül… ez pedig rendkívül kemény feladat.
Érzelmileg feldolgozni a közelgő katasztrófát, megérteni, hogy a világunkat vezető hatalmi elit nem fog tudatosan és észszerűen reagálni az ökoszisztéma pusztítására, ugyanolyan nehéz elfogadni, mint a saját halandóságunkat.
Korunk legfélelmetesebb egzisztenciális küzdelme, ennek a szörnyű igazságnak a befogadása – értelmileg és érzelmileg egyaránt – és az ellenállás a minket mentálisan felmorzsoló erőknek.”
Chris Hedges, The Myth of Human Progress and the Collapse of Complex Societies (2013)
„Az emberiség a létét fenyegető problémákat nem küszöbön állónak, hanem lehetségesnek és távolinak tartja, és elutasítja annak lehetőségét, hogy felkészüljön a változásokra, ahogy azt is, hogy a katasztrófa elkerülése érdekében esetleg megtegye a szükséges változtatásokat.”
Timothy Garrett
A megértés korlátai
Az összeomlás megértésének számos akadálya van. Azzal együtt is, hogy némelyikük nyilvánvalónak tűnhet, ismeretük segíthet eligazodni közöttük, és türelmesebbnek lenni másokkal, függetlenül attól, hogy felismerés melyik szakaszában járnak…
Összetettség
Nagyon komoly kihívást jelent átlátni rendkívül nehéz helyzetünk okait és összefüggéseit.
Az összeomlás egy olyan fogalom, amelyre emberi agyunk szinte képtelen reagálni. Összetett, elvont, félelmetes és nem tudunk még az értelmezésében sem megállapodni.
A számtalan nézőpont megismerése és értékelése jelentős munkát és figyelmet igényel, és mire alkalmassá válunk arra, hogy magabiztosan és eredményesen érveljünk a témáról szóló beszélgetéseken, az roppant sok időt kíván meg tőlünk.
Közöny
A társadalomban elsajátított viselkedéskultúránk és igazodási szükségletünk arra kényszerít minket, hogy kerüljünk el minden olyan információt, ami megzavarhatná az életünkben kialakult egyensúlyt, és a „dolgok normális menetét”.
A tehetetlenségtől és a személyes felelősségtől való félelem, az, hogy nem vagyunk képesek a jelenlévő és a ránk váró szenvedéssel szembenézni, a lélektani ellenállás ezen formájának fő kiváltó okai.
Bátorságra van szükség ahhoz, hogy az ismeretlenen túljutva indulhassunk el, rendkívül nehéz helyzetünk valósága felé.
Tagadás
A tagadás állapota azt követően áll be, hogy megismerkedtünk a tényekkel, majd tudatosan elutasítottuk azokat, hogy elkerüljük a kényelmetlen igazságot. Ez a klasszikus struccpolitika, vagyis az a stratégia, amikor a fejünket a homokba dugva arra számítunk, hogy a probléma eltűnik, és a rendíthetetlen hit abban, hogy dolgok alapvetően nem változnak, s ha mégis, akkor hosszabb távon csak jobbra fordulhatnak.
Így nem kell szembenéznünk a valósággal.
Remény
A remény egy szó azoknak az embereknek, akik nem hajlandóak megismerni és elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek. A remény valamilyen jövőbeli eredményben való hit, illetve azzal kapcsolatos elvárás.
Azt általunk kívánt fejlemények valószínűségétől és valóságosságától függően, azok lehetetlenné teszik a számunkra, hogy tiszta képet alkossunk a lehetséges jövőről, és érdemben cselekedhessünk annak megteremtése érdekében. A remény különböző változatai jobban megérthetőek a jövőt körülvevő egyéni hiedelmek nézőpontjain keresztül.
„A bánat érzése megköveteli tőlünk, hogy ismerjük az időt, amelyben élünk.
És a gyász folyamatának legnagyobb ellensége a remény. Amikor remélünk, olyas valamiben bízunk, ami nincs. Abban nem reménykedünk, ami van. Mindig a jövőben létezik, éppen ezért értelmezhetetlen a jelenben. Mert a jelen soha nem elég jó.
A kor, amelyben élünk, elvárja, hogy reményektől mentesen szemléljük a valóságát. A reményteljes és a reménytelen, ugyan annak a hamis érmének a két oldala. Nem reményre van szükségünk a továbblépéshez, hanem őszinte bánatból merített szabad elszántságra.”
Stephen Jenkinson, On Grief and Climate Change (2016)
Ha bátran és higgadtan, nézünk szembe a Valósággal, akkor jó eséllyel tudni is fogjuk, mi a dolgunk vele, és szabadon hozhatjuk meg az igazi döntéseinket a saját Életünkkel kapcsolatban…
„A legfőbb probléma a „remélem a dolgok végül rendbe jönnek” megközelítéssel, hogy általa feladjuk a cselekvőképességünket.
Feltételezzük, hogy valaki… valaki más majd megoldja a dolgokat. Ezt hívják passzív reménynek. A valószerűtlen remény pedig elveszi tőlünk a valódi lehetőségeket, mert elpazaroljuk az értékes időt, amely alatt megkísérelhetnénk felkészülni, és csökkenteni a minket érő fizikai és lelki károkat.
A legnagyobb baj a „meg fogjuk oldani” szemlélet népszerűségével, hogy tabuvá teszi az annyira szükséges párbeszédet arról, hogy mit is tehetünk annak figyelembevételével, hogy valószínűleg nem leszünk képesek helyrehozni a problémát.”
Jem Bendell, Hope and Vision in the Face of Collapse (2019)