Egyre több ember ébred rá a helyzetre, amibe kerültünk: a gyors éghajlati változások társadalmaink – mi több, az emberiség – létét fenyegetik. A „Deep Adaptation” tanulmányt százezrek töltötték le és több ezren csatlakoztak a Facebook csoporthoz. A „Deep Adaptation Forum”-ot, több más támogató platform mellett azért hívtuk életre, hogy ez a növekvő érdeklődés valódi együttműködéssé formálódhasson.

Most, hogy egyre többen fordulnak a kollégáinkhoz és beszélgetnek velük arról, hogy számukra mit jelent a mélyalkalmazkodás (és mit nem), szeretnénk néhány alapvető gondolatot tisztázni, amiket máshol már részletesebben is kifejtettünk.

A mélyalkalmazkodás azokra az egyéni és csoportszintű változásokra utal, amelyek segíthetnek felkészülni az éghajlatváltozás kiváltotta társadalmi összeomlásra – és együtt élni azzal. Az éghajlatváltozás hatásaihoz történő, széles körben elterjedt alkalmazkodási stratégiáktól eltérően a mélyalkalmazkodás nem él azzal a feltételezéssel, hogy a jelenlegi gazdasági, társadalmi és politikai rendszerek kellően ellenállóak lennének az éghajlat gyors változásával szemben. A társadalmi összeomlás kifejezést a létfenntartásunk, lakhatásunk, biztonságunk, szabadidős tevékenységeink, identitásunk és életcéljaink jelenlegi formáinak megszűnésére használjuk. Vannak, akik inkább a társadalmi hanyatlás kifejezést részesítik előnyben, amikor ugyan erre a folyamatra utalnak. Mi ezt a folyamatot elkerülhetetlennek látjuk, mert azt gondoljuk, hogy az emberiség nem lesz képes világszinten elég gyorsan reagálni, hogy az élelmiszer- és vízellátását megóvja a kiszámíthatatlanná váló éghajlatváltozástól. Akik szerint a társadalmi összeomlás / hanyatlás már nem csupán lehetséges vagy valószínű, de már folyamatban is van, azok szintén érdekeltek a mélyalkalmazkodás kibontakozásában.

A fórumon belül négy fogalom, és az azokból eredő négy kérdés vezérli a mélyalkalmazkodással kapcsolatos munkánkat:

• Megtartás (Resilience): Mi a legnagyobb érték számunkra, és hogyan őrizzük meg azt?
• Elengedés (Relinquishment): Mit érdemes elengednünk, hogy ne rontsunk tovább a helyzeten?
• Helyreállítás (Restoration): Mit hozhatunk vissza a múltbéli ismereteinkből, ami segíthetne ezekben a nehéz időkben?
• Megbékélés (Reconciliation): Mivel és kivel kössünk békét, ha ráébredünk közös mulandóságunkra?

Ezek a kérdések hozzásegítenek, hogy az éghajlatváltozás nyomán kialakuló súlyos helyzethez való mélyalkalmazkodás feltérképezésével egyrészt felkészülhessünk az összeomlásra, másrészt el tudjunk jutni egy a mai, megszokott tudatállapottól eltérő összeomlás-tudatos gondolkodásmódba.

• A felkészülés az összeomlásra magában foglalja azokat a mentális és materiális intézkedéseket/teendőket, amelyek segítségével az emberi életet felforgató hatások csillapíthatók – biztosítva az alapvető létszükségletek, mint az élelmiszer, a víz, az energia, a fizetési rendszerek és az egészségügy igazságos elérhetőségét.

• Az összeomlás-transzcendencia azokra a pszichológiai, spirituális és kulturális változásokra utal, amelyek lehetővé tehetik minél több ember számára a békésebb tudatállapotot a jövőbeli zavarokkal és annak valószínűségével szemben, hogy a helyzetünket már nem tudjuk érdemben irányítani.

A bizonytalanság és az irányítás elvesztése kulcstényezői nehéz helyzetünknek. Nem tudjuk, hogy amit teszünk, lassítja-e az éghajlat változását és a társadalmi összeomlást, vagy hogy képes-e csökkenteni a károkat. Valószínűnek látszik, hogy sokan fognak fiatalon elpusztulni, és hogy mi magunk is hamarabb fogunk meghalni, mint azt adott esetben korábban gondoltuk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne próbáljuk meg elnyújtani a zuhanási folyamatot és csillapítani a becsapódást, és persze elérni, hogy tanuljunk valamit ebből az egész folyamatból.

A gyors éghajlatváltozás segít megértenünk, hogy mekkora rombolást okoznak a valóságról alkotott téveszméink és tévképzeteink arról, hogy mi az, ami valóban fontos az életben. Ennek a téveszmének a kulcsa az, hogy sokan közülünk nagy hangsúlyt fektetnek önálló identitásukra. Születésünk óta azt tapasztaljuk, hogy minden ember „más”. Gyakran feltételezzük, hogy mások kevésbé értékesek, okosak vagy jóindulatúak, mint mi. Vagy feltételezzük, hogy tudjuk, mit gondolnak. Ezt sokféleképpen igazoljuk, a nemzetiséggel, a nemmel, az erkölccsel, a személyes túléléssel kapcsolatos történetekkel, vagy egyszerűen csak azzal, hogy „túl elfoglaltak vagyunk”. Hasonlóképpen arra ösztönöztek bennünket, hogy a természetet tőlünk különállónak tekintsük. Ennek megfelelően nem tekintjük saját életünk részeinek a folyókat, a földet, az erdőket és mezőket. Összességében, az emberek és a természet ilyen szintű elidegenítése következtében a kapcsolódás vagy az együttérzés megéléseit olyan mértékben tompítjuk, hogy azzal igazolni tudjuk a kizsákmányolást, a megkülönböztetést, az ellenségeskedést, az erőszakot és a féktelen fogyasztást.

Az emberek és a természet “más”-nak tekintése abból az emberi megszokásból fakad, hogy a valóságot feltérképezzük és irányítsuk, a célból, hogy nagyobb biztonságban, vagy éppen jobbnak érezzük magunkat. Ez a megszokás részben az elkülönültség érzéséből ered abban az értelemben, hogy folyamatosan a környezetünk által fenyegetve érezzük magunkat.

Úgy véljük, hogy egy olyan időszakba lépünk, amikor több lesz a felfordulás és kevesebb lehetőségünk lesz az irányításra, vagy arra, hogy azt higgyük vagy úgy tegyünk, mintha képesek lennénk rá. Aggódunk amiatt, hogy erre a helyzetre reagálva egyesek helytelen módon próbálják majd fenntartani a biztonságérzetüket. Például azáltal, hogy azt gondoljuk, hogy nekünk van igazunk, vagy jobbak vagyunk, vagy tartoznak nekünk, és így tovább, az emberek valamiféle biztonságérzetet kereshetnek önazonosságukban, és mégis, ezek a módszerek az erőszak mikro formáját jelenthetik, mert a “mássággal” járnak együtt. Idővel az efféle mikro-agressziókból egy olyan fogalmi keretrendszer fejlődik ki, amely lehetővé teszi és ösztönzi az erőszak más formáit, beleértve a fizikai erőszakot is.

Elképzelhető, hogy a mind több szenvedés, amit a világban látunk és az érzés, hogy ez csak rosszabb lesz, megrémiszt bennünket. Könnyebb mások fájdalmát kevésbé figyelembe venni, mint a saját fájdalmunkat vagy az általunk ismert emberek és háziállatok fájdalmát. De lehet ez másképpen is. Mások szenvedése egy lehetőség számunkra, hogy szeretetet és együttérzést érezzünk és fejezzünk ki irántuk. Nem azért, hogy megmentsünk bárkit vagy jobbá tegyünk bármit, hanem hogy átérezzük mások fájdalmát, és hagyjuk, hogy ez átalakítsa azt, ahogyan a világban élünk. Nem kell, hogy ez lebénítson vagy depresszióba taszítson bennünket, mert valójában sokkal inkább kiteljesíti jelenlétünket és részvételünket az élet minden pillanatában, akármilyen is az a pillanat. Ez a megközelítés a „másítás” ellentéte és egy olyan szerető lét- és gondolkodásmódból alakul ki, amiből megtapasztaljuk az egyetemes együttérzést minden létezővel. Ez az a szeretet, amely kapcsolódásra hív mindenkit az éghajlatváltozás következményeiből eredő kényszerhelyzetünk folyamatában. Ez maga a mélyalkalmazkodásban rejlő szeretet.

Ezért a mélyalkalmazkodással kapcsolatos közös munkánk során szeretetteljes válaszokat kívánunk keresni és adni szorult helyzetünkre. Minden kapcsolódás egy lehetőség az együttérzésre. Ez nehéznek tűnhet, amikor a véleményünket kritika éri, például amikor valaki az összeomlást valószínűtlennek, vagy az emberiség kihalását biztosnak gondolja. De visszatérni az együttérzéshez, mégha a pillanat hevében meg is feledkezünk róla, úgy érezzük fontos módja annak, hogy értékeinkhez hűen éljünk. Az együttérzés pedig olyasvalami, amit bármikor gyakorolhatunk. Ahogy Diana Reynolds vezetési tanácsadó megjegyezte: „Az együttérzés forradalma itt és most kezdődik el!”.

Mivel ez a téma a halandóság, a mulandóság, a bizonytalanság és a kontrollálhatatlanság kérdéseit foglalja magában, mindenki, aki ezen az úton halad, sok és erős érzelmi reakciót élhet át, amelyeket olykor viharosnak, nyomasztónak, kimerítőnek, ugyanakkor feltöltőnek vagy élénkítőnek is megélhet. Ezek az érzések gyakran úgy érintenek bennünket, beleértve saját magunkat és környezetünket is, hogy a hatásuknak valójában nem is vagyunk tudatában. Ezért a Deep Adaptation Forum-ban dolgozó kis csapatban és az önkéntesek szélesebb körében arra kérjük egymást, hogy gondoljunk át három alapvető dolgot:

Visszatérés az együttérzéshez. Arra fogunk törekedni, hogy minden tevékenységünk során visszatérjünk az egyetemes együttérzéshez, és emlékeztessük egymást, hogy vegyük észre magunkban, ha a harag, a félelem, a pánik vagy a bizonytalanság befolyásolja gondolatainkat vagy viselkedésünket. Az is fontos, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy vigyázzunk magunkra és egymásra, különösen annak tudatában, hogy szorult helyzetünk sürgető nyomása könnyen kiégéshez vezethet.

Visszatérés a kíváncsisághoz. Felismerjük, hogy számos, konkrét technikai és cselekvési tervvel kapcsolatos kérdésben nincsenek válaszaink. Célunk inkább az, hogy lehetőséget teremtsünk egy őszinte párbeszédre, amely a kedvességen és a kíváncsiságon alapul.

Visszatérés a tisztelethez. Tiszteletben tartjuk más emberek helyzetét és nehéz jövőnk lehetőségére adott reakcióját, miközben arra törekszünk, hogy támogató környezetet hozzunk létre és gondozzuk azt a mélyalkalmazkodás szeretetteljes szellemében.

A bejegyzés Jem Bendell oldalán 2019-ben közölt írása alapján készült.