Az erőforrásokért folytatott harc során különböző kormányzati formák jöttek létre, és a legkülönfélébb haszonlesők tűntek fel önjelölt megmentőként, a szokásos kampány ígéretekkel népszerűsítve magukat. Az uralkodni vágyás gyökerei ősi eredetűek. A hatalom, legyen az demokrácia, zsarnokság vagy monarchia, elválaszthatatlanul összefonódik a korrupcióval és az erőszakkal. Bár a járdák, a folyóvíz és az adórendszer hasznos és jó dolgok, de vajon helyt álltak-e a kormányok azokban az esetekben, amikor a legnagyobb szükségünk volt rájuk?

A rend fenntartása

Az a népszerű felfogás, miszerint az államnak az a feladata, hogy „fenntartsa a rendet”, éppoly hamis, mint maga a rend definíciója. Milyen rendet? Kinek az érdekében? És mindezt milyen áron? Egyetlen politikai rendszer sem tudta valóban helyesen képviselni vagy megvédeni az embereket, függetlenül attól, hogy engedik-e őket szavazni vagy sem.

A „rend” igazából veszélyeket rejt magában, mert általában a változással és a valósággal szembeni ellenállással jár együtt.

A rendet számos olyan értelmezés, szabály és tiltás formálja, amelyek a társadalmi kontroll eszközeivé válhatnak, ebből fakadhat az is, hogy a rend lett az önkényuralom egyik kedvenc fogalma.

A kormányzás és a hatalom minden formájának legveszélyesebb megnyilvánulása az, ha ellenzik a változást. Mindent változatlan formában szeretnének megtartani: ugyanazt a gazdaságot szeretnék működtetni, ugyanazokkal a szereplőkkel, és persze elkövetve közben ugyanazokat a hibákat. Ezáltal biztosítják, hogy támogatóikat ne tudják leváltani a hatalmi pozíciókból. Ennek aztán az a hátulütője, hogy a legsúlyosabb egzisztenciális fenyegetéseket csupán felszínesen, látszatra, valódi eredmények nélkül kezelik.

A „valóságot formáló hatóság”

Annak érdekében, hogy a leghatékonyabban megakadályozhassák a változásokat, a kormányoknak ellenőrizniük, uralniuk kell a közvéleményt. Mondhatnánk úgy is, hogy a kormányok egyfajta „valóságot formáló hatóság” szerepét töltik be, amely kiszolgálja a leghatalmasabbak azon igényét, hogy fenntartsák azokat a társadalmi rendszereket, amelyek a vagyon gyarapítását és elosztását irányítják. A kormányok a pszichonómia (A pszichonómia a pszichológia egy olyan megközelítését írja le, amelynek célja az elme működését irányító törvények felfedezése. – Forrás: Wikipédia; a ford.) látható megnyilvánulásai és eszközei, amelyek lehetővé teszik az irányításmániás, elvakult és labilis személyiségek számára, hogy kibontakozhassanak és vezetői pozíciókba kerüljenek. Ezek a vezetők megtestesítik annak a valóságtól elrugaszkodott gondolkodásmódnak az értékeit, amely az adott kormányt hatalomhoz juttatta. Bár ezeknek vezetőknek lehetnek eltérő személyiségjegyeik és tulajdonságaik, mindannyian rendelkeznek a vezetői szerepkör szempontjából legfontosabb pszichonómiai képességgel: erőteljes befolyással és hatással vannak a környezetükre és egyszerre több feladatot is képesek elvégezni.

A sikeres vezető ma sokkal inkább egy politikai eszme kaméleonja, mintsem egy küldetésvezérelt döntéshozó.

A legkritikusabb képessége az, hogy mesterien mozog a pszichonómia kereszttüzében süvöltő lövedékek között, és mindeközben a béketeremtő szerepében tetszeleg. Ez a nagy kihívást jelentő koreográfia kíméletlen önámítással és nyilvános megtévesztéssel jár együtt, miközben a vagyon megteremtését befolyásoló vállalatok és más érdekelt felek elégedettségét is igyekeznek biztosítani. Az emberek és a közbeszéd kezelése, irányítása, valamint a hatalmi ökoszisztéma „vad dzsungelének” fékentartása révén a politikusok biztosíthatják helyüket a vállalati érdekek képviselőiként is. Ha és amennyiben ez beleillik az éppen aktuális mindennapjaikba, rejtett céljaikba vagy személyes hasznot remélnek tőle, akkor egyes vezetők akár valóban tehetnek is valami hasznosat a társadalom javára. Ezt persze nem restek tüstént olyan személyes áldozatvállalásként feltüntetni, mint ami része a szélesebb körű „társadalmi küldetésüknek”, amely a politika világába vezérelte őket. A politikusok épp annyira a „társadalom harcosai”, mint amennyire az Egyesült Királyság királyi családja „a népet szolgálja”.

A szociális és gazdaságpolitika mindig legyen őszinte, tudatos és feltétel nélküli. Soha senki nem mentette meg ezt a bolygót pusztán véletlenségből, vagy csak azért, hogy egy valakinek kedvében járjon. A kormányok számára azonban a döntéshozatal folyamatos kompromisszum eredménye, amely egyrészt a vagyonos elit „status quo”-jának fenntartása, másrészt a jogaikban korlátozott, vagy attól teljesen megfosztott emberek lázadásának elkerülése között zajlik. Ez az ellentmondásos küldetés az oka annak, hogy a kormányoknak alig vagy egyáltalán nincs tényleges hatalmuk, és legfeljebb a társadalom valóságról alkotott képét tudják érdemben irányítani. Ők a már korábban említett „valóságot formáló hatóságok” (Reality Management Authorities – RMAs), akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy egyszerűen hatalmukat megtartva, lehetőleg békés körülmények közepette róhassák megszokott köreiket. A kormányok makacsul védik a vállalati vezetőket, és szándékosan felgyorsítják és felerősítik a gazdasági és társadalmi kilengések újra és újra visszatérő kritikus epizódjait. A vagyonos elit tagjaival jó előre mindent egyeztetnek, a PR-ügynökségeket is időben tájékoztatják, és az áldozatokat már azelőtt kiválasztják, mielőtt a fegyverek eldördülnének.

A különböző kormányokat könnyedén besorolhatjuk az egzisztenciális fenyegetések közé. Tétova, gyenge, tétlen és halogatásra hajlamos hozzáállásuk megteremti az összes borzalmas feltételt ahhoz, hogy az apró, egykor kezelhető problémák végül egy nap végzetes, megoldhatatlan bonyodalommá, akár káosszá váljanak.

A változás kezelésére való képtelenségük miatt – még akkor is, ha az a küszöbön toporog és már az ajtón kopogtat – a „valóságot formáló hatóságok” egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a legkritikusabb változással: egy valódi egzisztenciális fenyegetéssel. A hatalom és a kiváltságok, minden újra és újra ismétlődő formájukban, a legnagyobb akadályai annak, hogy az emberiség túlélhesse az egzisztenciális válságokat. Egy polikrízis esetén a „valóságot formáló hatóságok” jellemzően elkerülik, elterelik, elvonják a figyelmet és elhalasztják a problémák megoldását, ugyanakkor a válságot azonmód felhasználják saját szempontjaik széleskörű terjesztésére. A fenyegető veszélyek növekedésével a kormány minden energiáját arra fogja fordítani, amihez a legjobban ért: a valóság befolyásolására és szabályozására.

Egy egzisztenciális fenyegetettség esetén a politikai hatalom elsődleges célja mindig is az volt, hogy olyan üzeneteket hozzon létre, dolgozzon ki és terjesszen el, amelyek elérhetővé teszik azokat a hazugságokat, amelyekre ennek az emberi civilizációnak kétségbeejtően szüksége van ahhoz, hogy nyugodtan tudjon élni a saját maga teremtett fantáziavilágban. Mert amikor az összeomlást mindenki kezdi majd a saját bőrén megtapasztalni, akkor már túl késő lesz. Az összeomlás ugyanis egy hosszú folyamatnak csupán az utolsó, méghozzá visszafordíthatatlan szakasza. És semmi mást nem tudunk tenni, mint hogy megfigyeljük, megértjük és elszenvedjük. Ahogy a válság során gyakorlatilag minden gyors hanyatlásnak indul, a „valóságot formáló hatóság” elcsendesedik: a vezetők szó szerint eltűnnek, visszavonulnak és „arany ejtőernyőikkel” leereszkednek a már jó előre felépített menedékhelyeikre. A szolgáltatások megszűnnek, a politika világában csend honol, a társadalom pedig magára marad. A kormány, amelyről mindannyian azt hittük, hogy vészhelyzet esetén megment majd minket, valójában csak egy túlértékelt és hamis dicsőségben pompázó PR-gépezet.

Konklúzió

A számtalan sikertelen COP-találkozó után, amelyeken mindezek a „valóságot formáló hatóságok” részt vettek, illúzió lenne azt a legcsekélyebb reményt is táplálni bármely kormány iránt, hogy majd ők megoldják az éghajlati válságot és az emberi túlfogyasztás egzisztenciális fenyegetését. Bár maga a kapitalizmus lehet végül a tömegpusztító fegyver, a politika az, amely egyfajta füstköddel megakadályozza a tisztánlátást, miközben előkészíti az áldozatokat elkábító méreganyagot. A kormányok tevékenysége úgy hat, mint egy erőteljes nyugtatószer a félretájékoztatás, a közöny, az összeesküvés és a bűnös hanyagság eszközeivel, éppen ezért tény, hogy számos politikusnak börtönben lenne a helye.

Gaia, azaz Földanya szemszögéből nézve a tekintély és a hatalom értelmetlen emberi működési formák. Egyedül a természetnek és a fizikai törvényeknek van értelme, jelentősége és hatalma ezen a bolygón. A Földön minden folyamat ciklikus, akár tetszik nekünk, akár nem és bárhová nézünk is, mindenhol szembe találkozunk a karma törvényével. A civilizációk abban a hiszemben léteznek, hogy egy egyenes vonal mentén haladnak előre, holott valójában egy hatalmas kör peremén táncolunk, akárcsak egy modellvonat egy örökös vasúti hurokban: és minden alkalommal, amikor a vonat pontosan ugyanazon a helyen fut át, néhány fával ismét kevesebb van, egy újabb tó vagy folyó eltűnt, és egyre nehezebbé válik a légzés. A vonat személyzete szerint itt az ideje, hogy becsukjuk az ablakokat, behúzzuk a függönyöket, és tagadásba vonuljunk az ütközés előtt. A „valóságot formáló hatóság” csakis azon munkálkodik, hogy támogasson mindannyiunkat a „civilizációs hazugság” útján.

A bejegyzés George Tsakraklides oldalán 2024-ben közölt írása alapján készült.