Az egykor luxusnak számító turizmus ma már nélkülözhetetlenné vált a legtöbb ember számára. Hétköznapi életünk olyannyira kellemetlen, hogy a legdrasztikusabb lépéseket is hajlandóak vagyunk megtenni annak érdekében, hogy akár csak egyetlen parányi, rövid szünetet iktathassunk be a mókuskerékbe: így hát fogjuk magunkat és elmenekülünk.

Ez a szünet, a „pihenés” azonban valahogy mindig nagyon rövidnek bizonyul: egy hosszú hétvége, talán egy hét vagy 10 nap, néha akár egy egész hónap, persze azon kevesek számára, akik ezt a fajta luxust megengedhetik maguknak. Ám legyen bármilyen hosszú is a szabadság, folyton úgy érezzük, hogy semmire sem volt elég, mert abba az élethelyzetbe, amiről úgy hisszük, a nyaralás idejére magunk mögött hagytuk, egyáltalán nem akarunk visszatérni.

A turizmussal az a baj, hogy az ember állandóan egyre többre és többre vágyik, és máris a következő nyaraláson töri a fejét. A turizmus – lássuk be – a fogyasztók tömeges befolyásolása globális szinten, és mindezt egy olyan rendszer, illetve annak vezetői irányítják, akik még akkor is mélyen a zsebünkbe akarnak nyúlni, amikor mi már azt hisszük, hogy teljesen „kiléptünk” ebből a rendszerből. Utazásaink során valójában pont annak a rendszernek a fennmaradását támogatjuk, amely boldogtalanná tesz bennünket és amely a bolygóra nézve az egyik legkárosabb és legpazarlóbb iparágat finanszírozza: a repüléstől kezdve az egyszer használatos fogyasztási cikkeken keresztül, az emberi jogok megsértéséig a turizmus annak az „életvitelnek” a legszörnyűbb nézeteit testesíti meg, amely elől azt hisszük, hogy minden egyes utazásunk alkalmával „elmenekülhetünk”.

Ez a világ harmadik legnagyobb iparága és nagymértékben felelős mind az ökológiai, mind pedig az éghajlati válságért, de fogalmazhatnánk úgy is, az apokalipszisért. Ez egy 11 billió dolláros forgalommal rendelkező gazdasági szektor, amely több, mint 300 millió embert foglalkoztat, azonban mind az idegenforgalomban dolgozó emberek, mind a turisztikai helyszínek lakói számára nyomorúságos helyzetet teremt. Úgy is mondhatnánk, hogy ők rabszolgái, foglyai ennek a rendszernek: elfogadják a kegyetlen munkakörülményeket, a lakóhelyük, a környezetük pusztulását és az elszabaduló ingatlanárakat a lakóhelyükön, csupán a megélhetésük biztosítása céljából.

Végső soron az utazással éppen azt a gazdasági rendszert támogatjuk, amely emberek milliárdjainak életét teszi még nyomorúságosabbá.

A megoldás azonban nem az, hogy egyszerűen nemet mondunk a turizmusra. A helyes hozzáállás az lenne, ha úgy alakítanánk át az életünket és a társadalmunkat, hogy ne érezzünk késztetést az abból való oly gyakori elmenekülésre. Már most is mindannyian turisták vagyunk ezen az izzó, szennyezett földgolyón, ebből kifolyólag az emberi arrogancia eme disztópikus – tehát a jelenleginél sokkal könyörtelenebb körülményekkel bíró -, lehetséges forgatókönyve mindannyiunk számára ébresztőül kellene, hogy szolgáljon. Mert ez még mindig csak az előjátéka annak, ami ezután várhat ránk, amikor is az éghajlati és ökológiai válságok sora majd kezdi igazán fájdalmassá és nyomorúságossá tenni az életünket, olyan módon, ahogy azt addig elképzelni sem tudtuk volna. Azért nem lesz többé turizmus, mert egyszerűen nem lesz hová „menekülni”.

Lehetséges, hogy ez a civilizáció még több szórakoztató, csillogó, szemkápráztató „vidámparkot”, még több virtuális teret hoz majd létre, abban a hiszemben, hogy oda elbújhat, aki akar; ám előbb vagy utóbb minden egyes ember szembesülni fog a fizikai valósággal: virtuális létezésének LCD-kijelzője rövidzárlatot fog kapni a saját maga teremtette pokol mindent elemésztő tüzében. A nyaralásról küldött képeslap fényesen lángra kap, majd elhamvadva ránk borul a teljes sötétség.

A bejegyzés George Tsakraklides oldalán 2024-ben közölt írás alapján készült.