A kutatások, elemzések eredményei megérkeztek, és most már bizonyos: a „hopium” fogyasztása kifejezetten káros hatással van az egészségünkre. A mai környezetvédelmi mozgalmak sajnos csak tovább szövik az emberek szemét elfedő illúzió fátylát. Rendületlenül hisznek abban, hogy az emberiség egyszer csak – valamiféle megtapasztalás útján – felébred és rádöbben az éghajlatot és ökológiai rendszereket érintő pusztulásra.

Egyes környezetvédelemmel foglalkozó emberek szinte makacsul ragaszkodnak azon elképzelésükhöz, hogy amint az éghajlatváltozás hatásai érezhetően életveszélyessé válnak (na nem mintha ez már nem történt volna meg), az majd egyik napról a másikra felrázza az embereket. Így az addig a „fogyasztó zombi” szerepében tetszelgő polgárok mintegy varázsütésre egyszer csak aggódó arccal néznek majd körbe. Néhányan úgy gondolják, hogy ekkor majd az „emberiség összefog” és ellenállhatatlan vágytól hajtva megindul, hogy megmentse az egész világot. Sajnálom, hogy lerombolom ezt az illúziót, és bár nehéz szívvel teszem, de tudniuk kell, hogy ez csupán egy álom.

Az illúzió csapdája

Akik úgy döntenek, hogy az aktivizmus eszközeivel szeretnének építeni egy jobb világot, nem ártana, ha a valóság talaján maradnának. Mégis sokan beleesnek az idealizmus, sőt olykor az illúzió csapdájába. Nem szeretném megnevezni őket, de jelenleg számos olyan neves aktivistát láthatunk a környezetvédelem élvonalában, akik egyszerűen nem tanultak az emberiség történelméből. Teljesen tévúton járnak, és még mindig hisznek abban, hogy létezik egy fordulópont, ami majd felnyitja az emberek szemét. Egy mélyen bennünk rejtőzködő együttérzés az emberiség és a bolygó iránt, ami csak arra vár, hogy végre előbújhasson és cselekvésre buzdítson bennünket.

Eme aktivisták szerint ugyanis az emberek felfedezik majd magukban ezt az újfajta gondoskodó szemléletet – gyermekeik és a bolygó ökológiai rendszerei iránt -, amint „igazán nagy bajban leszünk”. Nos, ez mai napig nem igazán nem történt meg, pedig már nyakig ülünk a slamasztikában.

Mégis eme neves környezetvédők továbbra is a reményről beszélnek. Nem tudok mást elképzelni, miszerint vagy valóban ennyire hiszékenyek, vagy egyszerűen csak kijátsszák a „remény” feliratú kártyát. Teszik mindezt azzal a szándékkal, hogy hitelesek maradjanak egy olyan megtévesztésen alapuló civilizációban, ahol az emberek szomjaznak a „pozitív világképre”. Mert mire is vágyik az egyszerű polgár? Ő arról szeretne beszélgetni, hogyan növekedhet a gazdaság, hogyan lehet „fejlődni”, építeni és így pusztítani is, egyszerre. Azáltal tehát, hogy benne maradnak a mindent átszövő hopium buborékában, ezek a „környezetvédők” ügyesen elkerülik, hogy a média félresöpörje és megbélyegezze őket a „doomer” (vagyis „világvége-váró”) kifejezéssel. Azt gondolom, sokan magukra ismerhetnek.

Ez a civilizáció nem hajlandó érdemi párbeszédet folytatni azokkal, akik őszintén képviselik ezt a „doomer” szemléletet. Mi hasznuk származna ugyanis abból, ha teret adnának azoknak, akik feltárják a valóságot és megmutatják a világ kevésbé derűs oldalát?

Ez a remény iránti, már-már beteges megszállottság a korporativizmus (A korporativizmus egy ideológiai irányzat, amely szerint az egyes gazdasági érdekcsoportok [korporációk] egymással szemben nem ellenségesen állnak, egymással nem sztrájkoktól és osztályharctól terhes viszonyban vannak, hanem a munkabért és a munkafeltételeket békés egyetértésben rendezik. – a ford.) munkahelyi kultúrájának maradványa. A jó alkalmazott mindig „derűs”, mosolyogva fogadja az ügyfelet – ha nem, akkor hamar lapátra kerülhet. A „fenntarthatósági iparág” tele van a legegyszerűbb, legsemmitmondóbb képekkel, amelyek egy egészséges, zöldellő Földet ábrázolnak. Ezeket a vállalati logókban, marketing és kommunikációs célokra is felhasználják, miközben a bolygó gyakorlatilag megfullad a „business as usual” (szokásos üzletmenet) füstjében. Hogy őszinte legyek, szerintem egy meglehetősen visszataszító, képmutató magatartás, belső ellentmondás és mérgező hatású pozitivitás jellemzi a „fenntarthatóság” üzleti világát, ami sajnos már a környezetvédelmi mozgalmakba is beszivárgott.

A magukban „reményteljes álmokat dédelgető” környezetvédők valójában egy sajátos értelmezési rövidzárlatot élnek át. Az éghajlatváltozást tagadókhoz hasonlóan, ők sem hajlandóak elismerni, hogy a Föld szó szerint lángokban áll. Sokan közülük azt sem képesek elfogadni, hogy nem tudnak mindenkit cselekvésre bírni. A hamis reményhez való ragaszkodás egyfajta pszichológiai önvédelmi mechanizmus is egyben. Ebből azonban hiányzik az a fajta gyakorlatias hozzáállás, amelyre minden mozgalomnak szüksége lenne ahhoz, hogy előre lépjen. Néhány aktivista az egész életét arra tette fel, hogy olyan ajtón kopogtasson, amely soha nem fog kinyílni – és ez bizony öreg hiba.

A környezetvédelem Szent Grálja

Tisztában vagyok azzal, hogy milyen utat járnak be ezek a lelkes, környezetvédelemmel foglalkozó emberek. Nagyon is átérzem a bennük lüktető fájdalmat, az elkötelezettségüket és az őket felemésztő sóvárgó reményt. Azonban úgy érzem, nincs más választásom, és muszáj visszarántanom őket a valóság talajára. Nehogy azt higgye bárki, hogy azért teszem ezt, mert én élvezettel szemlélem a világvégét. Vagy, hogy azt szeretném, tegyék le a képzeletbeli fegyvert és dőljenek hátra. Épp ellenkezőleg. Azért van szükségünk erre a beszélgetésre, erre a szemléletváltásra, hogy szintet léphessünk. Legyünk őszinték, a környezetvédelmi mozgalom szinte teljes kudarc és itt az ideje, hogy levonjuk a következtetéseket. A legfőbb kérdés az, vajon hogyan tovább? Már persze, ha „reménykedhetünk” egyáltalán eme küzdelem során bárminemű sikerben.

Én is elköteleztem magam a környezetvédelem mellett. Hosszú éveken keresztül frusztrált engem is a társadalom passzivitása, nemtörődömsége. Folyton azon tűnődtem, vajon mi lesz az a szikra, ami belobbantja az „aktivizmus” titkos rakétáit. Végül ez a kérdés meghatározó eleme lett az írásaimnak, egyfajta Szent Grálként tekintek rá.

Az éghajlatváltozás tagadásának kérdéskörét több szempontból is boncolgattam: az evolúciós biológia, az emberi gondolkodás, a traumára adott válaszok pszichológiája, a politikai ökológia, a kapitalista gazdaságtan szemszögéből és a listát még folytathatnám. Új kifejezéseket is alkottam, hogy azok segítségével leírjam a világunkat és az emberi elme gondolkodással kapcsolatos korlátait, illetve hogy megbékéljek azzal a tétlenséggel, amit magam körül láttam a világban. Néha olyannyira csalódott voltam, hogy saját magamra és másokra is gyűlölettel tekintettem a kihalást okozó bűntettek és az ökológiai csalások miatt. Mindezeket ugyanis mi, emberek követtük el és ezekért mindannyian felelősek vagyunk.

Végül azonban eljutottam arra a pontra, ahol mindez átfordult bennem. Azt hiszem megértettem embertársaim helyzetét, és mondhatni alkut kötöttem saját magammal: elfogadtam azokat a dolgokat, amelyeket nem tudok megváltoztatni az emberekben. Persze most azt gondolhatná, hogy akkor számomra ezzel véget is ért az aktivizmus. Valójában azonban ekkor szembesültem igazán a valósággal és ettől fogva lett igazán izgalmas, szenvedéllyel teli és értelmes az, amit csinálok. Mert végre láttam a való világot, azt, amiben élünk, és ami így néz ki:

Az emberek többsége egyáltalán nem törődik azzal, hogy mi a valóság. Nem olyanok, mint én, és nem olyanok, mint Ön.

Bármennyire egyszerűnek hangzik is ez az igazság, mégis megrémíti a környezetvédőket, mivel tévesen azt gondolják, hogy ez megsemmisíti az ébredés csodaszerét (Szent Grálját), amit annyira keresnek. Ugyanakkor nehezen birkóznak meg ezzel a gondolattal, hiszen ők a szívükön viselik a bolygó sorsát. Egyszerűen nem tudják elképzelni, hogy más emberek valóban ennyire tudatlanok és önpusztítók lehetnek.

Kulcsfontosságúnak tartom, hogy minden esetben őszintén nézzünk szembe a valósággal.

Számos esetben megkérdezik tőlem, hogy milyen típusú könyveket írok. Könyveim azonban nem csupán a „környezetvédelemről” szólnak, mert úgy gondolom, ez túlságosan szűklátókörű meghatározás. A világunk jelenlegi állapota ugyanis nem csupán arról szól, hogy mit tettünk vele, hanem ennél sokkal többről: arról, hogyan is működik az emberi elme. A válaszom tehát az, hogy „az ember önpusztító életmódjáról írok könyveket”. Ó te jó ég, itt van egy újabb „doomer” (világvége-váró).

Bátor „doomerek”

Pedig mi, „doomerek”, valójában már rég megfejtettük az őszinte környezetvédelem titkos kódját, jóval a többiek előtt. Még mindig itt vagyunk, nem menekültünk az öngyilkosságba, ahogy arra sokan számítottak, és mindig pontosan oda szúrunk, ahol amúgy is a legjobban fáj. Leleplezzük a pszichopatákat, a nárcisztikus személyiségeket és a teljes tudatlanságban létező embereket ebben a világban, bárkik is legyenek azok. Teljesen mindegy, hogy gazdagok vagy szegények, férfiak, nők vagy esetleg hat lábujjuk van. Tesszük mindezt ahelyett, hogy egyszerűen csak keresnénk a bűnösöket és olyan történeteket szőnénk, amelyek megkönnyítik saját keresztes hadjáratunkat.

Az igazság az, hogy mindannyian bűnösök vagyunk.

Az emberi természet önpusztító, és amíg nem értjük meg saját természetünket, addig továbbra is keressük a jófiúkat, meg a rosszfiúkat, a fekete bárányokat, akiket hibáztathatunk. És közben persze próbálunk rálelni arra a varázs kupára – a Szent Grálra – ami majd egy csapásra kihúz minket a csávából. Az éghajlatváltozással kapcsolatos válságra számos megoldás létezik. A legfőbb gond jelen esetben nem a megoldások hiánya, hanem az ember önpusztító természete, ami megakadályozza, hogy megvalósítsuk ezeket. Ez az a bizonyos Szent Grál, amit meg kellene fejtenünk: az emberi tudat természetének megértése. És ez az a küldetés, amit én íróként évekkel ezelőtt magamra vállaltam.

Talán ez lehet az az intelligens aktivizmus, amire ma szükségünk van: az emberi tudatnak ez a fajta széles látókörű megismerése. Néha rá kell jönnünk, hogy soha nem leszünk képesek megváltoztatni az emberek gondolkodását, de befolyásolhatjuk azt, ahogyan viselkednek. Lehet, hogy nem tudjuk rávenni őket arra, hogy higgyenek egy forradalomban, de kellő tudatossággal be tudjuk vonni őket a folyamatba. A sikeres forradalmakba általában olyan különböző élethelyzetben lévő emberek kapcsolódnak be, akik mind teljesen személyes, egyedi okok miatt lázadnak fel. A vezetők feladata az, hogy megértsék a forradalom átfogó stratégiáját és ideológiáját, valamint azt a magasztos célt, ami ezt az egészet áthatja. A meggyőző erővel bíró vezetők képesek lesznek egyesíteni és bevonni ebbe a folyamatba különböző embereket. Olyanokat is, akiket eltérő személyes érdekek motiválnak, de hajlandóak mindezt megtenni egy magasztosabb célért, a bolygó megmentésének érdekében. Így működik ez a dolog, és érdemes lenne ellesni ezt a módszert a tekintélyelvű rendszerek követőitől, akik ezt a trükköt csukott szemmel is végrehajtják. Ha nem az ő szabályaiknak megfelelően játszunk, akkor egy lépéssel mindig előttünk járnak majd. Itt az ideje tehát, hogy végre a józan ész vezéreljen bennünket és aszerint is cselekedjünk.

Vannak olyan emberek, akik igenis törődnek a bolygó sorsával és úgy vélem – mivel ezt olvassa – nagy eséllyel Ön is közéjük tartozik. Találja meg azokat az embereket a környezetében, akik Önhöz hasonlóan gondolkodnak. Ám kérem ügyeljen arra, nehogy olyan közösséget hozzon létre, akik Bólogató János módjára visszhangozzák az Ön gondolatait. Folyton emlékeztesse magát arra, hogy mind különbözőek vagyunk, különböző az érzelmi világunk, és más a fontossági sorrend az életünkben. Törekedjen az együttműködésre, a gyakorlatias szemléletre, ismerje meg alaposan a célközönséget. Ha van egy jól átgondolt stratégiája, az még nem teszi Önt kevésbé hitelessé. Próbálja meg elfogadni a „doomereket”, mert ők egyszerre céltudatosak, szenvedélyesek, és hihetetlen bátorsággal rendelkező emberek. Ők azok, akik valóban összehangolták a racionális és érzelmi világukat, képesek voltak feldolgozni ezeket az érzéseket, túlélték a világtól kapott megbélyegzés és elszigeteltség fájdalmát. És még mindig itt vannak: képesek voltak meghúzni a határt, és folytatni az aktivizmust annak ellenére, hogy tudják, merre tart a világ. A „doomer” szemléletű ember nem olyan, aki várja a világvégét. Ő sokkal inkább egy olyan ember, aki figyelmeztet bennünket arra, hogy a vég közelebb van, mint gondolnánk, és azonnal cselekednünk kell. A kettő között óriási a különbség.

A bejegyzés George Tsakraklides oldalán 2024-ben közölt írása alapján készült.