Miközben a balga emberiség kétségbeesetten próbál elmenekülni az általa okozott erdőtüzek és áradások pusztító ereje elől, valószínűleg minden esetben ugyanazon ősi ösztönök fogják vezérelni. A megoldást továbbra is a félkész technológiákban és a „pusztítsd el most, majd később megfizeted” szlogent hirdető kapitalizmusban keresi, ahelyett, hogy őszintén és mélyen önmagába nézne.

Sőt, a helyzet még annál is elkeserítőbb, mert valószínűleg még több tüzet fog lángra lobbantani, és még a jelenleginél is tébolyultabb viselkedést fog tanúsítani. Kétségbeesetten keresi ugyanis a feloldozást, és próbál némi átmeneti enyhülésre lelni, miközben a feldolgozatlan, önmagának okozott trauma réme éppen felemészti őt.

Ezt a civilizációt egy olyan lefelé száguldó lavinához lehetne hasonlítani, ami menet közben összegyűjtötte az összes fellelhető mentális betegséget.

Eme hatalmas, képzeletbeli „hótömeg” pedig egy gazdasági nekrózis (sejthalál) formájában öltött testet, elpusztítva saját magát és mindent, ami körülötte van. A civilizáció eközben téveszmékkel, figyelemeltereléssel és mély, állandó bódultsággal igyekszik kezelni önmagát.

Traumák sora ér bennünket

Ezek az úgynevezett megküzdési mechanizmusok – legyenek azok növekedést, fejlődést támogató technológiák, ravasz, tekintélyelvű vezetők vagy a szórakoztatásunkat szolgáló kábítószerek – egyszerűen pénzre váltják az emberekben lakozó egzisztenciális (létezéssel, megélhetéssel kapcsolatos) félelmeket, ahelyett, hogy azok megoldását szolgálnák. Sőt, valójában csak felgyorsítják a traumák bonyolult körforgását, ami már a civilizáció hajnalán is velünk volt. Az embereket mind mentális, mind pedig lelki értelemben sorozatos traumák érik és ezt gyakorlatilag maga a társadalom hozza létre újra és újra. A legtöbben elszigetelődnek a valódi természetüktől, az önvalójuktól és esélyük sincs arra, hogy boldogan és harmóniában éljenek együtt mindazzal, ami körülveszi őket. Egyszerűen mindenki megsüketült és megvakult azáltal, hogy kérdés nélkül elfogadta a gazdasági növekedés törvényszerűségét. Nem látnak, nem hallanak és emiatt nem tudatosulnak bennük azok a felismerések, amelyek segíthették volna őket abban, hogy kimásszanak ebből a gödörből.

Az emberiség ma már nem csak egyszerűen letagadja azt a zsákutcába vezető kényszerhelyzetet, amelyet amúgy továbbra is hajszol. Szinte önkívületlen állapotban bolyong a világban, és hírességekről szóló pletykákkal szórakoztatja magát, miközben az öntudat végtelen, sötét örvénye már magába is szippantotta.

Biztosak lehetünk benne, hogy ez a civilizáció belátható időn belül összeomlik, ha így folytatjuk tovább.

Jelenlegi civilizációnk kétségbeesésében megannyi önpusztítást, öncsonkítást és önkínzást hajtott már végre annak érdekében, hogy végre érezzen valamit – bármit – de mindhiába. Vajon mennyi fájdalmat kell még elviselnünk, mennyi igazságtalanságot kell még mások ellen elkövetnünk ahhoz, hogy valódi érzések éledjenek bennünk?

Ez a traumatizált társadalom, annak nyugtalansága és bizonytalansága oda vezetett, hogy létrejött egy ártó szándéktól vezérelt, őrült civilizáció. Ezt a 24 órában működő, „folyton pörgő” társadalmat úgy építettük fel, hogy az teljesítse zsákmányszerző küldetését és megfeleljen az állandó növekedés törvényeinek. Szó szerint megtiltottuk magunknak, hogy akár csak egyetlen pillanatra is megpihenjünk, mert attól félünk, hogy akkor esetleg tudatára ébredünk reménytelen helyzetünknek. Vagy legalábbis megkérdőjeleznénk ezt a mesterséges, fogyasztásra épülő, vidámparkra hajazó valóságot, amelyben úgy élünk, akár egy aranyhal, amely az akvárium falai mentén, körbe-körbe úszkál.

A „fogyasztó zombi”

Utálunk egy helyben ülni és nyugton maradni, könnyedén rásütjük, hogy ez puszta „lustaság”.  Azonban őrült törekvéseink és a pusztítás iránti megszállottságunk nemcsak éghajlati válságot okozott, hanem egy globális „alvászavar-járványt” is, ami miatt a szorongással és depresszióval küzdő emberek száma ugrásszerűen megnövekedett.

Csak és kizárólag azért járunk a tudatosulás folyamatát támogató (mindfulness) meditációs tanfolyamokra, hogy emlékezzünk arra, milyen érzés volt régen egyszerűen csak mozdulatlanul ülni.

Amint az ember egy ilyen helyzetben elcsendesedik, rájön, hogy attól érzi magát igazán élőnek, ha csak a saját lélegzetére és szívverésére figyel. Ahogy elvonjuk a figyelmünket a legalapvetőbb biológiai funkcióink egy részéről, valódi „fogyasztó zombivá” válunk, aki képtelen a tiszta, nyers érzelmekre egy tudatos állapotban. Ez lenne tehát az a bizonyos nagybetűs Tudatlanság.

Ahogy fokról fokra eltűnnek belőlünk az érzelmek, úgy végleg bezárul az az ajtó, amerre a legfőbb iránytűnk mutatott, és amely kivezethetett volna minket ebből a polikrízisből (több, egymással összefüggő válságok hálózatából). Legyünk őszinték, a civilizációnk száguldó lavináját valahogy le kellene lassítanunk, és meg kellene állítanunk. Aztán abban a szent pillanatban körül kellene néznünk, és akkor végre megláthatnánk: világunk egyes részein tűz tombol, máshol mindent eláraszt a vízözön, és mi mégis teljes sebességgel haladunk a mindent elnyelő szakadék felé.

*A fordító megjegyzése: az írás a Spanyolországban, Valenciában 2024. október 30-án történt árvíz kapcsán született. A borítókép: Egymásra borult autók az utcán, miután 2024. október 30-án villámárvíz sújtotta a spanyolországi Valenciát – Fotó: David Ramos / Getty Images

A bejegyzés George Tsakraklides oldalán 2024-ben közölt írása alapján készült.