A mai változó világban az emberi elme folyton arra törekszik, hogy fenntartsa az állandóság látszatát. Ezért minden egyes pillanatban igyekszünk meggyőzni saját magunkat arról, hogy a világ valójában állandó és alig-alig változik. Úgy tűnik, hogy ez a látszólagos állandóság kiemelt jelentőséggel bír a biztonságérzetünk szempontjából – lehetővé teszi ugyanis számunkra, hogy megőrizzük nyugalmunkat és a megszokott mederben folytassuk tovább az életünket.

Ellenállunk a változásnak

Amikor a dolgok gyorsan megváltoznak, még akkor is hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az általunk megtapasztalt valóság teljesen „normális”. Sőt, meggyőzzük magunkat arról, hogy habár néhány dolog valóban megváltozott, de alapvetően minden megy tovább a régi kerékvágásban. Ez a bizarrnak tűnő, ám mégis széles körben jellemző gondolkodásmód egyfajta védekezési mechanizmusnak is tekinthető. Ráadásul olyannyira meghatározó lehet, hogy képes felülírni még a kritikus gondolkodásra és mérlegelésre való képességünket is. Jó példa erre a katasztrófákra adott néhány múltbéli reakciónk is: szinte mindig túl későn ébredünk rá arra, hogy baj van, még azokban az esetekben is, amikor pedig bőven lett volna időnk felkészülni a változásokra.

A legtöbben makacsul ellenállunk a változás minden formájának, még akkor is, ha amúgy van rá bizonyítékunk. Igen, a változásnak valójában már a gondolata is ijesztő lehet számunkra.

Az ismeretlentől való félelem oly mértékben eluralkodhat rajtunk, hogy készséggel, szinte ösztönösen keressük azokat az új és izgalmas módszereket, amelyek segítségével letagadhatjuk a valóságot.

A megnyugtató igazságokat persze minden esetben könnyen és örömmel elfogadjuk. Amitől azonban kényelmetlenül érezzük magunkat, azt hajlamosak vagyunk kapásból elutasítani. Az elmével felfoghatatlan, kellemetlen igazságokkal szembesülve, az észszerűségen alapuló gondolkodásunk egyszerűen kikapcsol. Ebből kifolyólag még az éles eszű emberek tisztánlátását is elhomályosíthatja a tagadás.

A tagadás mindazonáltal kifejezetten előnyös is lehet számunkra. Az összeomlás közepette ugyanis belekapaszkodhatunk ezekbe a megnyugtató hazugságokba. Ez pedig, akár egy mentőöv, segíthet néhány embernek rövid ideig a felszínen maradni (megőrizni nyugalmát és erkölcsösségét), még akkor is, ha a valóság tagadása hosszú távon katasztrofális következményekkel járhat. A hatalommal bíró elit réteg például mindig is igyekezett letagadni a változást, mivel úgy látják, hogy az komolyan veszélyezteti a gazdasági és politikai pozíciójukat. Ők azok, akik irányítják a médiát, és azon keresztül képesek befolyásolni az információáramlást.

A válságok valódi mélységét természetesen sosem tárják fel a nyilvánosság előtt.

Vagy letagadják, vagy épp ellenkezőleg, felnagyítják azokat, annak érdekében, hogy ezáltal kordában tarthassák az embereket. Meglehetősen ritkán derül fény a valódi igazságra, különösen abban az esetben, ha az mások számára kifejezetten kellemetlen.

A tagadást választjuk

Az emberek többsége csakis abból tud bátorságot meríteni, ha letagadja az igazságot. Ha ugyanis figyelmen kívül hagyjuk, az segíthet nekünk abban, hogy féken tartsuk a félelmeinkből fakadó bénultságunkat. Számtalanszor bebizonyosodott már, hogy amint szembesülünk egy kihívással, inkább a teljes tagadást választjuk, ahelyett, hogy végre meghoznánk azokat a nehéz döntéseket, amelyek az igazság elfogadásával együtt járnak. Ez a józan észt mellőző és kockázatos viselkedési forma ezidáig meglepő módon nagyon is jól szolgálta az emberiséget. Lehetővé tette ugyanis számunkra, hogy számos esetben figyelmen kívül hagyjuk a ránk leselkedő veszélyt. Így egyfajta hős képében tetszelegve vállaltuk a kockázatot, amelyet máskülönben soha nem tettünk volna meg. A legtöbb ilyen jellegű kockázatvállalás amúgy végül kifizetődőnek bizonyult és ennek köszönhetjük, hogy még mindig itt vagyunk a Földön. Mindamellett kétségtelen, hogy alapvetően nagy ostobaság volt részünkről ily módon veszélybe sodorni az emberi civilizációt.

A tagadással kapcsolatban az a legérdekesebb, hogy minél ijesztőbbek a változásra utaló bizonyítékok, annál valószínűbb, hogy elutasítjuk ezeket a jól megalapozott tényeket. Ez különösen igaz a katasztrofális és apokaliptikus forgatókönyvek esetében, főként azoknál, amelyek nem kínálnak számunkra egy hihetőnek tűnő túlélési tervet. Egy „game-over” típusú (mindennek vége) forgatókönyv esetén például akár a civilizáció összeomlásával is számolnunk kell. Ezzel az igazsággal azonban az emberi elme egyszerűen nem tud mit kezdeni, még csak felfogni sem képes. Ráadásul, ha nincs hiteles információnk arról, hogy egy pont ugyanilyen esemény a múltban már előfordult egyszer, akkor akár még el is viccelhetjük a dolgot és jót nevethetünk rajta.

Minden egyes alkalommal, amikor letagadjuk a számunkra kellemetlen igazságokat, az elménk tulajdonképpen védekezni próbál a minket érő traumával szemben.

A testünk egyszerűen nem akar a sokkhatás, a pánik, a tehetetlenség, a kétségbeesés, a veszteség, a gyász és tucatnyi más kellemetlen érzés rendkívül fájdalmas útjára lépni. Ezek a fajta érzelmek önmagukban is képesek mély traumát okozni, akár bekövetkezik egy katasztrófa, akár nem. Sokan megtapasztalhattuk már, hogy a traumát megelőzően különféle (olykor egészen furcsa) módon reagálunk az igazságra, és ez olyan embereknél is előfordul, akik amúgy nyíltan vállalják, hogy „hisznek” az éghajlati válságban.

Rengetegen vannak, akik különös, olykor meglepő hozzáállást tanúsítanak egy olyan helyzetben, amikor szembesülnek az igazsággal. Azonban ezt nem ismerik fel, így nem tudják magukról, hogy valójában ők is a „tagadók” csoportjába tartoznak (Az eredeti cikkben a szerző a „closet deniers” kifejezést használja. Ha valakit bővebben érdekel a téma, ebben a cikkben olvashat róla. – a ford.). Négyszemközt zajló, bizalmas beszélgetések során aztán ez nyilvánvalóvá válik. Leszűrhetjük például abból, ahogy a belső hangjuk megpróbálja átírni a valóságot, legalább egy bizonyos fokig, hogy az emészthetőbb legyen a számukra: „végülis a Föld éghajlata mindig is változott, szóval nem is tudom, lehet, hogy csak felfújják ezt az egészet…”, vagy „nem vonom kétségbe az éghajlatváltozást, azt azonban nem hiszem, hogy ennyire szörnyű hatással lehet az emberiségre”. Egy szó mint száz, ha nem tudjuk helyén kezelni az igazságot, és nem látunk tisztán, akkor újra és újra, nekünk tetsző, hamis valóságot fogunk gyártani belőle.

A bejegyzés George Tsakraklides oldalán 2024-ben közölt írása alapján készült.