„Földiekkel játszó, Égi tünemény,
Istenségnek látszó, Csalfa, vak Remény!”
(Csokonai Vitéz Mihály)

„A remény, hiba.”
(Krasznahorkai László)

Vajon csakugyan hiba volna a remény, ahogyan azt a friss Nobel-díjas írónk Herscht 07769 című művének mottója állítja? Vagy ez csupán a hiú ábrándokra, avagy a „Csalfa, vak” reményre vonatkozna, ahogy Csokonai hívja?

Ez a kérdés engem már régóta foglalkoztat, különösen azért, mert számtalanszor érte már az a vád a mélyalkalmazkodókat, hogy „hurrápesszimisták”, és mivel a civilizációs összeomlást a Deep Adaptation (DA) csoportban – Bendell nyomán – elkerülhetetlennek tartjuk, azt feltételezik rólunk, hogy reménytelen tehetetlenségbe burkolózva, passzívan és tétlenül várjuk a modern, fosszilis energia függőségre épülő nyugati civilizációnk bukását, pattogatott kukoricával az ölünkben. Egyszóval „világvégeváró” szektának titulálják a DA-t a kritikusai.

Egy korábbi írásomban már elkezdtem azt boncolgatni, hogy szerintem ez az állítás – finoman szólva – nem fedi a valóságot, mivel a DA szemléletmódjára egyáltalán nem a karba tett kézzel való várakozás a jellemző, sőt. (Természetesen ez attól is függhet, hogy ki hol tart az összefüggések átlátásában, a világunkat fenyegető polikrízis értelmi és érzelmi feldolgozásában.)

Most viszont a remény felől szeretném megközelíteni ezt a kérdést. Úgy vélem érdemes tisztáznunk a remény különböző fajtáit (a teljesség igénye nélkül), azok előnyeit és hátrányait, valamint azt is, hogy szükséges-e egyáltalán a remény, és ha igen, akkor milyen reményre is van szükségünk? Ha pedig nem, akkor miért nem?

A remény a pszichológiai kutatásokban számos helyen megjelenik, mint olyan tényező, ami adaptációs jelentőséggel bír a stresszel való megküzdés szempontjából. Ugyanakkor a hamis vagy hiú remények veszélyeiről szóló gondolatok is igen sokrétűek, mind a személyes életre, mind különböző társadalmi szempontokra vonatkozóan. Az illúziókra épülő, valóságot tagadó hamis remények fő veszélye, hogy elvakítanak, megakadályozhatják a szükséges cselekvést és végül sokkal nagyobb és fájdalmasabb csalódáshoz vezetnek, amikor az illúzió szertefoszlik.

1. A radikális remény

A „radikális remény” (Radical Hope) például – amelyet Jonathan Lear filozófus is vizsgált egy amerikai őslakos törzs (Crow Nation) kulturális összeomlásának feldolgozásán keresztül – a remény egy olyan formája, amelyet tudatosan választanak az emberek a tagadás után. Ennek során az egyén elfogadja a jelenlegi nehéz valóságot és annak elkerülhetetlenségét. A mélyebb értékekhez való kapcsolódás jellemzi, és egy új, még meg nem fogalmazott jövő megteremtése a teljes összeomlás (vagy végleges veszteség) után. Ez egy aktív remény tehát, ami cselekvéssel jár. Megköveteli az egyéntől az őszinte szembenézést a borzasztó és végleges helyzettel, és ez ad erőt, hogy gyökeresen változtasson a belső hozzáállásán és cselekedjen a mélyebb értékei szerint. A pszichológiai rugalmasságot elősegíti a bizonytalansággal szemben, azáltal, hogy elengedi a „menthetetlennek” hitt múltat. A radikális remény tehát nem tagadja a jövő sötét valószínűségét, de pont ezáltal teszi lehetővé, hogy a puszta félelem helyett mélyebb, etikai alapú cselekvés jöjjön létre.

(Jonathan Lear: Radikális remény: etika a kulturális pusztítás árnyékában, 2006.)

Jem Bendell egyébként a DA keretrendszer egyik kulcsfogalmának a radikális reményt tekinti, amelyben a cselekvés célja már nem a katasztrófa megállítása, hanem a legfontosabbnak tartott értékek megmentése, a közösségek és a természeti környezet helyreállítása a várható összeomlás közepette.

Bendell következtetéseivel kapcsolatban kezdetben meglehetősen megosztott volt a tudóstársadalom. Azon állítása, miszerint az összeomlás elkerülhetetlen, továbbra is a legfőbb pont, ami miatt a tudományos közösség egy része kritizálja őt. Ezen kritikus éghajlatkutatók leginkább attól tartanak, hogy az elkerülhetetlenség kimondása demotiválja az embereket, bénultságot okoz, és lejáratja a klímamozgalmat, valamint megnöveli a „végzetvárás” veszélyét. Azt hangsúlyozzák, hogy a humán cselekvés továbbra is formálja a jövőt, és a pusztulás nem garantált. Öt évvel később maga Jem Bendell is finomított az álláspontján, és az „elkerülhetetlen” kifejezés helyett a „szinte biztos”, míg a „katasztrófa valószínű” helyett a „katasztrófa nagyon valószínű” kifejezésekre módosította.

(Jem Bendell: Mélyalkalmazkodás: Eligazodás az éghajlati káosz valóságában, 2018.)

Ugyanakkor az elmúlt évek globális eseményei következtében az éghajlatkutatók is jelentősen borúlátóbbá váltak. Az újabb tudományos adatok és modellek azt mutatják, hogy a visszafordíthatatlan rendszerösszeomlások (átbillenési pontok) kockázata lényegesen magasabb, és ezek a pontok a jelenlegi felmelegedési szinthez sokkal közelebb vannak, mint azt az IPCC korábbi jelentései feltételezték. Ez a tendencia nagymértékben igazolja a „Mélyalkalmazkodás” tanulmányban kifejezett alapvető aggodalmakat.

2. A cselekvő remény

A „cselekvő remény” (Active Hope) fogalma Joanna Macy és Chris Johnstone nevéhez fűződik, és jelentőséget kapott az éghajlati válság és az ökológiai problémák összefüggésében. A cselekvő remény lényegében nem egy passzív állapot, hanem egy gyakorlat, egy aktív hozzáállás. A cselekvő remény nem követeli meg az optimista hitet abban, hogy sikerülni fog; akkor is alkalmazható, ha reménytelennek érezzük a helyzetet. A vezérlő erőt a szándék adja: eldöntjük, mit szeretnénk létrehozni, és efelé mozdulunk.  Ez egy tudatos folyamat, amelyet bármilyen helyzetre alkalmazhatunk, és három kulcsfontosságú lépésből áll: 1) Először is tisztán fel kell ismernünk és el kell fogadnunk a valóságot. 2) Azonosítjuk, mit remélünk, milyen irányba szeretnénk mozdítani a dolgokat, vagy milyen értékeket szeretnénk kifejezni. 3) Megtesszük azokat a lépéseket, még ha aprók is, amelyek bennünket vagy a helyzetünket a kívánt irányba mozdíthatják.

(Joanna Macy és Chris Johnstone: Aktív remény: Hogyan lehet szembenézni a jelenlegi zűrzavarral anélkül, hogy megőrülnénk? 2012.)

3. A tragikus remény

A finn kutató, Panu Pihkala a „tragikus remény” fogalmát egy olyan aktív, cselekvésre ösztönző erőként értelmezi az ökológiai válságban, amely nem a probléma tagadásán alapul, hanem a nehéz érzelmek (mint az ökoszorongás és gyász) feldolgozásán, és a jobb jövő eléréséért tett következetes, konstruktív erőfeszítéseken. Pihkala szerint az éghajlati válság nemcsak tudományos vagy politikai, hanem mélységesen pszichológiai és egzisztenciális krízis is.

A fogalom nem hagyja figyelmen kívül azt a tényt, hogy az ökológiai veszteségek (kihalás, jégolvadás, rendszerek összeomlása) valódiak, mélyek és gyakran visszafordíthatatlanok (innen ered a „tragikus” jelző).

Pihkala továbbá rámutat, hogy az ökológiai gyász az emberiség egészséges, alkalmazkodó reakciója az elvesztésre, és nem szabad elfojtani. A tragikus remény éppen a gyász és a sokféle „negatív” (vagy sokkal inkább inkább: nehéz) érzelem (szorongás, bűntudat, harag) engedélyezésén és feldolgozásán alapul. A tragikus remény elismeri, hogy a helyzet rossz, de még a katasztrófa valószínűsége mellett is van értelme a cselekvésnek, a gondoskodásnak és a méltóságteljes létnek. A remény nem egy külső garancia (hogy nyerünk), hanem egy belső elköteleződés (hogy jól élünk, küzdünk, és szeretünk) a tragikus valóságban is.

(Panu Pikhala: Az öko-szorongás és az ökológiai gyász folyamata: narratív áttekintés és új javaslat, 2022.)

Láthatjuk, hogy a hiú remény kivételével mindhárom felsorolt remény-fogalom inkább egyfajta realista megközelítésen alapul, nem illúziókra épülnek, hanem mindegyik hangsúlyozza, hogy a lehető legpontosabban mérjük fel és fogadjuk el a valóságot. Mindhárom aktív, ellentétben a passzív reménnyel, mint amikor valaki abban hisz, hogy a technológia, vagy valaki más majd megoldja az ökológiai válságból fakadó problémákat.

De mi van akkor, ha nem is feltétlen a reményre van szükségünk a cselekvéshez az éghajlati válság közepette, hanem valami egészen másra? Mi van, ha a cselekvés mozgatórugója nem csupán a remény lehet, hanem a morális iránytűnk is? Ez a gondolat sem új keletű: nem csak a pszichológiában, de különösen az etikában és a filozófiában is fontos és mélyen gyökerező megközelítés.

A deontológia (például Immanuel Kant filozófiája) szerint egy cselekedet morális értéke nem a következményektől, vagy az azzal kapcsolatos reményeinktől függ, hanem a kötelességből fakadó cselekvési szándéktól. Kant szerint az a cselekedet, amelyet a legnehezebb körülmények között, a pozitív kimenet reménye nélkül is a kötelességből teszünk meg, mutatja meg a legtisztábban az erkölcsi akarat erejét. Ha a morális helyzet kilátástalan is, a morális iránytű diktálja a helyes cselekvést.

(Immanuel Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése, 1785.)

Az egzisztencializmusban, különösen Albert Camus filozófiájában, megjelenik az „értelmetlen, de lázadó cselekvés” motívuma, amely nagyon közel áll a reménytelen, de morális cselekvéshez. Camus szerint az élet abszurd (értelmetlen), és a jövőre vonatkozó „remény” csak menekülés a valóság elől. Az emberi méltóság abban rejlik, hogy elfogadjuk az abszurditást, de ennek ellenére lázadunk ellene – azaz cselekszünk és erkölcsösen élünk (például szolidaritásban másokkal). A reménytelenség ellenére a szabad ember felelősséget vállal tetteiért, és morálisan cselekszik, mert ez az egyetlen módja annak, hogy emberi mivoltát és belső integritását fenntartsa az értelmetlen világban.

(Albert Camus: Sziszifusz mítosza, 1942. Kapcsolat a morális iránytűvel: A reménytelenség nem okoz tehetetlenséget, hanem inkább lázadáshoz vezet. Ez a lázadás (a saját morális elveink szerinti cselekvés a kudarc tudatában is) adja az emberi méltóságot. Sziszüphosz boldog, mert tudja, hogy a kő legurul, de mégis felviszi. A cselekvés értéke magában a kitartó lázadásban van.)

Viktor Frankl logoterápiája is tökéletesen alátámasztja a morális iránytű, mint motiváció gondolatát. Frankl szerint a legnehezebb körülmények között (pl. koncentrációs táborokban) is megmarad az ember utolsó szabadsága: az, hogy hogyan viszonyul a helyzethez. A túlélők gyakran azok voltak, akik az értelemben találták meg a motivációt (pl. befejezendő mű, szeretetben várakozó személy), nem feltétlenül a túlélés reményében. Ez az értelem egy mélyebb, morális/etikai elv, ami meghaladja a hétköznapi reményt.

(Viktor Frankl: Mégis mondj igent az életre! 1946. Az értelmes cselekvés – a morális iránytű követése – adja a belső motivációt, ami erőt ad a reménytelennek tűnő helyzetben is.)

Ha tehát a mélyalkalmazkodók összeomlás-tudata a külső szemlélő számára olybá is tűnhet, mintha remények nélkül, teljes apátiába zuhanva, bénultan várnák az apokalipszist, akkor valójában nem látja elég tisztán a DA filozófiáját. Igaz ugyan, hogy többnyire úgy véljük, hogy a globális polikrízis nem oldható meg egyéni erőfeszítésekkel, ennek ellenére hiszünk abban mi is, hogy rengeteg mindent megtehetünk, hogy segítsünk magunknak és a közösségeinknek ellenállóbbakká válni az előttünk álló nehézségekkel szemben. Viszont mindazt, amit teszünk – közösségépítés, természetközelibb, minimalista életmódra való átállás, prioritások átértékelése, régi tudások, készségek ismeretének visszahozatala – nem azért tesszük, mert hiszünk benne, hogy a civilizációnk felbomlása, vagy az ökológiai katasztrófa még visszafordítható lenne ezáltal, hanem azért tesszük, mert morálisan ezt érezzük helyesnek. Ha ezt egy olyan „küldetésnek” tekintjük, amely értelmessé, jelentéstelivé teszi az életünket, függetlenül attól, hogy mit érünk el ezzel a jövőben: akkor ehhez talán még reális reményekre sincs szükség.

Mindazonáltal a civilizációnk fennmaradásával kapcsolatos reménytelenség érzése mellett a cselekvéseink hátterében a radikális, az aktív és/vagy a tragikus remény is dolgozhat párhuzamosan, mert ezek nem zárják ki egymást, hanem teljesen jól megférnek egymás mellett.

Talán legegyszerűbben Szathmáry Eörs szavai írják le a Deep Adaptation szemléletmódját:

„Pesszimista vagyok, de optimistán cselekszem.”

Jaskó Móni írása.