Az ember fia, és néha még a lánya is, úgy van megkonstruálva – hiszen állat ő – hogy a jutalom és büntetés szabta határok adják meg azt a keretet a számára, amelyben él. Az egyiket kerüli, a másikra törekszik. Az a rendkívül összetett rendszer, amiben az életünket éljük, hosszú fejlődés eredménye, és a társadalmi szabályok kifinomult szintje teszi lehetővé, hogy mára már nem szükséges levágni a kezét, vagy kiszúrni a szemét valakinek, aki az együttélés szabályait megszegte. Lehetünk büszkék erre a fejlődésre, talán érdemes is, azonban ne legyenek illúzióink az ember nemesebbé válásával kapcsolatban.

Annak, hogy ma így élhetünk, egyebek mellett egy nagyon fontos oka van: a következményektől, a büntetéstől való félelem. Kit az evilági börtön, kit a túlvilági kárhozat rémképe tart vissza attól, hogy megtegye, ami éppen eszébe jut, vagy amihez éppen kedve támad. Ez a legszilárdabb alapja annak, ami lehetővé teszi a számunkra, hogy éjjel az utcán sétáljunk, keresztül utazzunk országokon, vagy hogy nyugodtan aludjunk, miközben a lányunk, a feleségünk valahol távol jár… mert az állam, a törvény, a vallás, a hit abroncsa nem engedi, hogy egy ponton túl ez másképp legyen.

Ám ahol és amikor ezek a kényszerítő erők megszűnnek, ott a felszínre tör, amit úgy hívunk az emberben, hogy állati… pedig egyetlen állat sem tesz olyanokat egy másik élő lénnyel, amire ilyenkor az ember képes. Tehát engedjük el az idilli képet, amit ehhez a szóhoz társítottunk eddig, és nevezzük egyszerűen csak így: emberi. A társadalmi összeomlás, amitől egyre többen, egyre inkább tartunk, éppen azokat a kereteket oldja fel, ami ennek az emberi viselkedésnek gátat szab. És bár megtehetnénk, hogy régebbi, más értékrend alapján mérő időkbe tekintünk példákért, szükségtelen.

Sorozatos nemi erőszak, gyermekgyilkosság, rablás, zsarolás, sarc, emberi ürülék mindenütt… Katrina hurrikán, Superdome, New Orleans, 2005. Emberek, akik egy katasztrófa okán kerültek együtt, egy kiszolgáltatott, nyomorult helyzetbe, ahol már nem számított ki honnan jött, és mije volt. Együtt, egy túlélést jelentő, biztonságos helyre. Ám voltak, akik ebben a lehetőséget látták. Lehetőséget arra, hogy szabadon engedjék a vágyaikat, hiszen az eltökéltségük és a fegyverük megvolt hozzá. Az állam, a törvény, a retorzió pedig nem volt jelen. Emberi lett így Noé bárkája, minden ízében…

Lássunk hát, a példák tengerén át magunk előtt egy olyan világot, ahol már nem számít mit teszel, csak az, hogy túlélsz. Ahol átalakulnak az értékek, amelyek az életünk alapját jelentették, mégpedig felismerhetetlenül. Ahol újra olyan alapvető dolgok jelentik majd az élet értékét, mint víz, élelem, föld, nő… Vágyunk egy ilyen világra? Nem hiszem. Eljöhet? Az bizony meglehet. Ezért amennyiben valóban számolunk ezzel a lehetőséggel, két dolog marad a számunkra.

 

Egyrészt tekintsünk más szemmel arra amink van. És még inkább legfőbb értékünkre, az emberi kapcsolatainkra. Jó befektetés, meghálálja magát, mert eljöhet az idő, amikor már nem marad semmi másunk. Másrészt alaposan gondoljuk végig, hogy miben különbözne az életünk egy ilyen helyzetben a maitól, mit kellene akkor másképp tennünk, hogy élhessünk, és ahhoz, hogy az lehetséges legyen, mit kell elsajátítanunk a mai naptól. A felkészülés nem vesz el tőlünk semmit, ellenben lehetővé teszi, hogy többet tarthassunk meg abból, amink van.

Két film, amiket figyelmetekbe ajánlok:

The Road, Viggo Mortensen, 2009.

The Rover, Guy Pearce, 2014.

Innen, ahonnan mi nézzük, nehéz azonosulni akár a karakterrel, akár a helyzettel, amelyben él. Ha azonban mégis sikerül, a maga valóságában tárulhat elénk egy olyan világ, amit egy józan pillanatunkban sem kívánhatunk magunknak. Ám, hogy eljön-e értünk vagy sem, az úgy tűnik, már egyre kevésbé rajtunk áll…