Május 10. Ekkor ettük meg az évet Európában. Azóta a holnapot éljük, fel. Az ember öntudattal bíró lény, és ez nagyon nagy érték, ám az ára is hatalmas. Az elmúlás okozta sohasem múló félelem. A tudat, hogy ami született, az hal is. Meghal. Ez az elnyomott félelem kényszeríti az elménket a kapaszkodót jelentő múltba, és a reményt nyújtó jövőbe. Mert a legtöbb ember hisz az értelmes, egyre többé, jobbá, szebbé váló jövőben. Abban a generációkon átívelő ígéretben, hogy a gyermekeire jobb élet vár majd… ennek a végére értünk.

Itt az ideje elgondolkodnunk annak a lehetőségén, hogy elkéstünk egy, a teljes bolygót érintő környezeti katasztrófa elhárításával, és az minden következményével együtt eljön, még a ma élő emberek életében. Pontosítsunk: a hetven év alatti korosztályok mindegyikének életében. Elvesztettük az irányítást, amely talán sohasem volt a kezünkben. Ez a hatalmas veszély létében fenyegeti az emberiséget, is. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki és minden elpusztul. De a világunk, ahogyan eddig ismertük, a felismerhetetlenségig átalakul majd.

Miután elfogadtuk a környezetünk összeomlásának lehetőségét, mi marad a számunkra? Hová leszünk a magunk, családunk és tágabb közösségünk számára elképzelt jövőkép nélkül? Hol találjuk meg a tudatunk egészséges létezéséhez szükséges értelmet az életünkben? Ezért olyan nehéz elfogadni azt, ami várhat ránk. Mindennél természetesebb, hogy amennyiben az embert, pláne, ha szülő is egyben, miután számol a fenti lehetőséggel, elfogja a kétségbeesés, kínozza a szorongás, elönti a bánat. Lényegében gyászol, még ha nincs is tudatában. A lehetőségeket, amiket elmulasztott, az éveket, amelyeket nem élhet meg, és a hozzá legközelebb állókat, ahogy átérzi a félelmet és a fájdalmat, ami rájuk vár, ahogy a körülöttük lévő világ összeomlik.

Földanyát nem kell félteni, megrázza magát, öngyógyít (az immunválasz már beindult), s ha kell rápihen félmillió évet. Ő rendben lesz. A természet alkotóelemei, a növények, az állatok már rendkívüli módon megsínylik, és tömegesen tűnnek el. Ám a leginkább az az állat lesz legkevésbé képes alkalmazkodni a változásokhoz, amelyik okozta azokat… az ember. És elsősorban a közössége, az emberiség által teremtett mesterséges világ. Személyes és kollektív szintű változásokat magában foglaló, mélyreható alkalmazkodásra van szükség, amely segíthet abban, hogy felkészüljünk társadalmaink éghajlatváltozás okozta összeomlására, és arra, hogy ezzel a tudattal együtt tudjunk élni. Olyan megvalósítható tervre, amely nem hitegeti az embereket azzal a feltételezéssel, hogy jelenlegi gazdasági, társadalmi és politikai rendszereink kellően rugalmasak ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a hatalmas változásokhoz, és így változatlanul fennmaradjanak.

A társadalmi összeomlás egy megkezdődött folyamat, amely akár fokozatosan, akár hirtelen véget vet azoknak az öröknek hitt, és fenntarthatatlanul működtetett rendszereknek és értékeknek, mint élelem, víz- és energiaellátás, biztonság, lakhatás, állam, erkölcs, esélyegyenlőség. Az ember, mint tömeg, nem képes túllépni a saját árnyékán, és különösen nem nehéz körülmények között magasabb értékek védelmében hozni meg jelentős áldozatokat. A folyamat elkerülhetetlen, mert az emberiség nem tud elég gyorsan, elég sokat tenni ahhoz, hogy megóvja és fenntartsa saját víz és élelmiszer ellátását a környezeti hatásoktól. Azok, akik elfogadják, hogy a társadalmi összeomlás elkerülhetetlen, vagy legalább is lehetséges, alkotják majd az első közösségeket, akik tudják, nem maradt mára fontosabb feladat, mint a felkészülés.

A cél nem lehet más, mint enyhíteni az összeomlás okozta testi és lelki károkat. Ez az erre adott közösségi szintű válasz lényege, és nem az, hogy egyesek a barlangjaikban tovább élnek majd túl, mint mások…