Nemrég tértem vissza Budapestről, ahol részt vettem a World Adaptation Forum-on, a magyarországi Deep Adaptation közösség által szervezett találkozón. Mivel a legtöbb ember számára a mélyalkalmazkodás keretrendszere meglehetősen új, szeretném leírni a fórumon szerzett tapasztalataimat, és megosztani néhány ehhez kapcsolódó gondolatot arról, hogy a hatalmi rendszerek hogyan nyomják el a párbeszédet az olyan témákkal kapcsolatban, mint az összeomlás.

Mit is jelent pontosan a mélyalkalmazkodás?

A mélyalkalmazkodás (Deep Adaptation – DA) egy olyan elképzelés, program és közösségi mozgalom, amely lehetővé teszi a társadalmi összeomlásra adott szeretetteljes válaszokat. A társadalmi összeomlás a modern életvitelünk fenntartásához szükséges körülmények felbomlását jelenti, és magában foglalja az élelemhez, lakhatáshoz és biztonsághoz való korlátozott hozzáférést, vagy annak teljes megszűnését, valamint az intézmények, kormányok és társadalmi rendszerek csődjét. A mozgalom tagjai az összeomlást valószínűnek, sőt elkerülhetetlennek tartják, vagy éppen úgy vélik, hogy már javában benne is vagyunk a folyamatban. Őszinte számvetésre szólítanak fel mindannyiunkat, hogy hol tartunk ebben, és cselekvésre ösztönöznek annak érdekében, hogy „enyhítsük a következményeket”.

Hogy egyértelmű legyen, a mélyalkalmazkodás nem egy úgynevezett „fehér zászló, feladom” álláspontot képvisel. A mozgalom tagjai úgy gondolják, hogy szorult helyzetünk őszinte megértése arra sarkall bennünket, hogy gyökeresen átalakítsuk életünket, megtaláljuk annak értelmét és önazonosak legyünk. Ez az átalakulás és az ebből fakadó változások minden egyes ember és közösség számára egyediek, ezért nincs egyetlen, határozott politikai programja, mindamellett támogatja a központosítás csökkentését, a közösségi tulajdonjogot és az emberi jogok védelmét. A DA-t először Jem Bendell dolgozta ki a 2018-ban megjelent „Deep Adaptation” című esszéjében, és a 2023-ban megjelent „Breaking Together: A Freedom-Loving Response to Collapse” (magyar fordításban: Összetörve: Őszinte válasz az összeomlásra) című könyvében fejtette ki részletesebben, amely továbbra is a legátfogóbb forrás e témában.

Nos, ha olyanok vagytok, mint én, akkor a folyamatos fejlődésbe vetett mély hittel együtt nőttetek fel, bízva abban, hogy a dolgok mindig működni fognak, hogy valami – állam, technológia, emberi leleményesség, karma – lehetővé teszi, hogy civilizációnk története állandóan tovább folytatódjon. Szeretek úgy tekinteni a DA-ra, mint olyan emberek közösségére, akik elvesztették ezt a fajta bizodalmat. Egy metafora jut eszembe: mindannyian egy autóban ülünk; az elöl ülők azon vitatkoznak, hogy melyik rádióadás szóljon, anélkül, hogy észrevennék, hogy az autó egy téglafal felé száguld.

Mindez nem jelenti annak a ténynek a tagadását, hogy csodálatos dolgok történnek a világban – például bátor emberek elképesztő kezdeményezéseket vezetnek – vagy, hogy az összeomlásban rejlenek a megújulás magjai. Ehelyett azt lenne érdemes felismernünk, hogy a pozitív hatást csak akkor vagyunk képesek elérni, ha teljes mértékben tudatában vagyunk szorult helyzetünknek. Ez az, amit Jem „szent pesszimizmusnak” nevez, ami magában foglalja az irányításhoz való ragaszkodásunk és a világgal kapcsolatos elvárásaink elengedését, hogy tudatosabban és az értékeinkkel összhangban élhessünk. Ezt a spirituális utazást jól érzékeltetik Csögyam Trungpa tibeti buddhista tanító szavai: „A rossz hír az, hogy a levegőben zuhansz, nincs mibe kapaszkodnod, nincs ejtőernyő.  A jó hír az, hogy nincs talaj, amin földet érsz.”

Miért pont Magyarország?

A budapesti World Adaptation Forum során megtudtam, hogy a magyarországi Deep Adaptation közösségnek van a legtöbb tagja – több, mint 20 000 – az egész világon. Vajon miért? A rövid – és nyilvánvalóan nem kizárólagos – válasz az, hogy a magyar népre igencsak jellemző a  pesszimista gondolkodás, ami jól illeszkedik a DA keretrendszeréhez (bár hangsúlyozom, hogy nem gondolom, hogy a DA önmagában pesszimista szemléletű lenne). Hadd magyarázzam el.

A magyar nemzet már több, mint 500 éve éli át újra és újra a saját összeomlását. Az országot 1526-ban megszállták az oszmán törökök, akik 1686-ig uralkodtak, amikor is az osztrák monarchia vette át a hatalmat. 1867 és 1918 között, az Osztrák-Magyar Monarchia részeként az ország hatalmas gazdasági növekedésnek – és egyúttal hatalmas egyenlőtlenségeknek – volt kitéve, ami lehetővé tette a fővárosban, Budapesten ma látható csodálatos építészeti remekművek létrejöttét és az infrastruktúra fejlődését. Az első világháborút követően és területének kétharmadának elvesztése után Magyarország megélt egy polgárháborút, egy nacionalista rezsimet, népirtást a második világháborúban és a szovjetek megszállását. A szovjet korszak, a kommunizmus (1949-1989) kevesebb egyenlőtlenséggel ugyan, de a szabadságjogok teljes elnyomásával járt együtt. A kommunizmusból a demokratikus magyar társadalmi berendezkedésre való áttérés (más néven rendszerváltás) azonban az állami tulajdonban lévő csekély vagyon egyenlőtlen privatizációjához vezetett. Most, az EU tagjaként Magyarországnak meg kell felelnie az EU központosító, liberális politikájának, és ezt a feszültséget az olyan leleményes politikusok, mint a jelenlegi miniszterelnök, Orbán Viktor, érdekeik érvényesítésére használják ki.

Széchenyi Gyógyfürdő és Uszoda, Budapest. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején tapasztalt gazdasági fellendülés lehetővé tette a beruházásokat olyan közintézményekbe, mint ez a budapesti termálfürdő.

Díszes építészet Budapesten.

Ezt a történetet több magyar ember is megosztotta velem, hogy megmagyarázza, miért annyira pesszimista a magyar nép. A mélyalkalmazkodás egy olyan keretet biztosít számukra, amely egybecseng a külső erőknek kiszolgáltatott politikai összeomlás hosszú történelmével.

Hogyan korlátozza a hatalom a gondolkodás szabadságát?

Magyarország történelme arra emlékeztet, hogy az összeomlás nem teljesen új keletű dolog. A gyarmatosítás elpusztította az őshonos kultúrák szellemiségét és környezetét. Bár sok ilyen kultúra fennmaradt (és sok nem), ez is egyfajta összeomlás volt, hiszen számukra az addigi életük és egyúttal a világ végét jelentette. Itt azonban némi árnyalásra van szükség: meg kell különböztetnünk a helyi/regionális hagyományos kultúrák összeomlását attól a globális, az emberi fajt fenyegető összeomlástól, amellyel ma szembesülünk.

A nagy befolyással rendelkező társadalmaknak érdemes lenne tanulniuk azoktól a nemzetektől, amelyek történelmük során már megtapasztaltak egyfajta összeomlást. Tudniillik, sokkal nehezebb felfogni az összeomlás lehetőségét vagy valóságát abban az esetben, ha csupán a rendszer előnyeit élvezzük. Az Amazon egynapos kiszállításai nem tesznek minket igazán rugalmassá és befogadóvá. Mentális és lelki sebezhetőséget okozhatnak, kényelem és biztonság iránti vágyat idézhetnek elő bennünk, valamint gyengítik azon képességünket, hogy elviseljük a saját hatalom és kiváltságok keltette kihívásokat, ami elvezethet egy olyan állapothoz, amelyet egyesek „fehér törékenységnek” neveznek. Ez az a törékenység állapot, ami miatt az amerikai társadalom egyike azon gazdag országoknak, ahol szinte egyáltalán nem tekintik valós fenyegetésnek az éghajlatváltozást.

Ennek fényében engem nem lep meg, hogy Magyarországon van a világ legnagyobb DA közössége. Tapasztalatom szerint a valódi önvizsgálat és önértékelés általában a hatalom berkein kívül zajlik. A gondolkodás szabadsága inkább a társadalmi kultúra peremén él, mint a középpontban. Ez azért van így, mert a hatalom törekszik a központosításra és az egységesítésre. A gyarmatosítás célja például az, hogy az alárendelt népcsoportok, társadalmak illeszkedjenek annak saját civilizációs elképzeléseibe. Ahhoz, hogy megleljük a valódi értékeket és a gyökeresen másképp gondolkodókat, a társadalom szűkebb, sokszínű rétegeiben, a háttérben működő kisebb közösségekben és az ezek határán kialakuló társulásokban kell keresnünk őket.

Az összeomlás tabu marad a általános közbeszédben, mert tagadja a fennálló hatalmi struktúrák hitelességét. Magyarország történelme és a nyugati kultúra peremén való elhelyezkedése biztosít a magyarság számára egyfajta gondolati szabadságot. Mi is támaszthatná ezt alá jobban, mint hogy a konferenciának a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adott otthont? Az egyetem rektora nyitó előadásában meglehetősen tárgyilagosan osztotta meg velünk, hogy „a globális fenntarthatóság célja, hogy ráirányítsa a figyelmet a helyi szintű ellenállóképesség fejlesztésének jelentőségére”, és hogy az állam és a közszolgálat feladata a helyi közösségek megerősítése a társadalmi-politikai összeomlás jelentette kihívásokkal szemben. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy ilyen gondolatok bármelyik amerikai egyetem vezetőjétől elhangozhatnának.

A mélyalkalmazkodás mozgalom egyik alapértéke a nyílt, őszinte kommunikáció. Nem kell mindenben egyetértenünk egymással, de érdemes legalább törekednünk arra, hogy kifejezzük jogos aggodalmainkat az emberi faj kihalásának lehetőségével és a társadalmi rend összeomlásával kapcsolatban (a véleménynyilvánítás szabadságának kérdése az elmúlt napokban az amerikai egyetemeken zajló palesztin szolidaritási táborok kapcsán vált világossá). Azt hiszem, ez egy kulcsfontosságú és gyakran figyelmen kívül hagyott szempont: a mélyalkalmazkodás nem jósolja meg a jövőt. Ehelyett őszinte párbeszédre szólít fel annak érdekében, hogy segítsen bennünket felkészíteni a legvalószínűbb események sorozatára. A pszichológia szemszögéből nézve ez arra ösztönöz mindannyiunkat, hogy bátran nézzünk szembe a ránk váró árnyakkal is, ahelyett, hogy folyton csak az élet napos oldalát kergetnénk. A “Breaking Together” című könyvében Jem egy egész fejezetet szentel az „összeomláshoz való jognak”, vagyis annak a fajta szabadságnak, hogy elfogadjuk, átérezzük és megengedjük a modern társadalom összeomlását. Ez egy igen erőteljes és egyben szükséges megfogalmazás. Amint az összeomlásról/polikrízisről szóló nyílt kommunikáció a mindennapi életünk részévé válik, létfontosságú lesz feloldani magunkban a régi hiedelmeket azzal kapcsolatban, hogy hová is tart a világ.

A konferencia fénypontjai: gyermekjogok, nemnövekedés és Matthew Slater pénzelméleti társasjátéka

Három olyan pillanatot szeretnék megemlíteni a konferenciával kapcsolatban, amely igazán kiemelkedő és meghatározó volt számomra. Először is, „Ők tudják” című előadásában Gyurkó Szilvia (a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója és vezetője – a ford.) a gyermekjogok egyik legismertebb magyarországi szakértője szenvedéllyel hívta fel a figyelmet a gyermekeket megillető jogokra azzal kapcsolatban, hogy megfelelő tájékoztatást kaphassanak a világban zajló eseményekről. A gyerekek érzelmi szinten nagyon is tisztában vannak azzal, hogy mi történik a világban. Ha ezt eltitkoljuk előlük, az károsítja az egészséges önismeretükhöz szükséges alapvető bizalmi és őszinte kapcsolatunkat velük. A hazugság és a “hamis cukormáz”, a valóság “megszépítése” károsítja a gyermekek bizalmát a környezetükkel kapcsolatban, ami különösen megnehezíti számukra azt, hogy teljes valójában megismerkedhessenek a világgal. A gyerekeknek – hangsúlyozta Szilvia többször is – „nem azért van joguk tudni erről, mert ők lennének a jövő, hanem azért, mert ők maguk a jelen”. A jövőt a jelenben építjük. A következő generáció valóságtól való elzárása nem védi meg a gyerekeket. Sőt, öncélúan használják ki ezt a helyzetet a felnőttek a célból, hogy ezáltal megerősítsék a tabutémákat.

Másodsorban, nagyon érdekes volt számomra, hogy mit mondott Jem Bendell a nemnövekedés és a DA közötti kapcsolatról. Jem-nek az a problémája a nemnövekedéssel, hogy a mozgalomnak nincsenek olyan gyakorlati politikai javaslatai, amelyeket egy kormány valaha is elfogadna. Jem szerint, ha a tehetős gazdasági ágazatok nemnövekedését szeretnénk elérni, akkor a legjobb megoldás nem az, ha felszólítjuk a kormányunkat a teljes gazdaság leépítésére, hanem az, ha szolidaritást vállalunk a globális déli országokkal. A globális délen zajlik azon erőforrások folyamatos kitermelése, amelyek szüntelenül táplálják a globális északon megszokott pazarlást és a túlfogyasztást. Ma a fejlődő országok arra kényszerülnek, hogy elfogadják a számukra megalázó kereskedelmi feltételeket, és természeti tőkéjük nagy részét egy csekély összegért eladják külföldi vállalatoknak és államoknak azért, hogy aztán ezt az összeget a gazdag országok felé fennálló adósságuk törlesztésére fordíthassák. Jem szerint, ha valóban szeretnénk elérni egyfajta nemnövekedést, akkor a legtöbb, amit megtehetünk, hogy támogatjuk a globális déli országok rendszerkritikus mozgalmait.

Végül, de nem utolsósorban Matthew Slater egy élő társasjátékra invitált bennünket, bemutatta a Trading Floor Game-et, amelyben a résztvevők – kártyákkal (eszközök) és papírral (pénz) a kezükben – megtapasztalhatták, hogyan befolyásolja a kereskedelmet a pénz széleskörű elérhetősége, és hogyan válthat ki ellentétes hatást a pénzkínálat külső irányítása a helyi gazdaságban. A makrogazdasági irányzatok és folyamatok fizikai megjelenítésével egy osztályterem falai között láthattuk és megtapasztalhattuk, hogy pénzügyi rendszerünk öncélú irányítói hogyan hozzák létre a zéró összegű játszmát egzisztenciális gazdaságunk középpontjában. Mélyreható és teljes körű kormányzati beavatkozás nélkül nehéz elképzelni, hogyan lehetne ezen változtatni.

Amikor a játék után beszélgettem Matthew-val, megkérdeztem tőle, reménykedik-e abban, hogy a kitermelésre összpontosító iparágakba fektetett tőkét át lehet-e irányítani a megújuló iparágakra. A válasza röviden az volt, hogy nem, mert bár egyre több pénzügyi folyamat foglalkozik a tőke átcsoportosításával (gondolok itt például jóbarátom, Samantha Power bioregionális finanszírozási mechanizmusaira – Bioregional Financing Facilities), a legtöbb pénzügyi szereplő még mindig a gyors nyereség elérésére összpontosít, miközben a világ már javában ég körülöttük. Matthew munkája – a workshopok vezetésén kívül – a közösség által irányított helyi valuták és gazdaságok digitális szoftverének létrehozására összpontosít. A DA erkölcsi szemléletének megfelelően inkább tesz erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a helyi közösségeket egy olyan pénzügyi rendszerrel lássa el, amely mindentől független, ahelyett hogy a központi pénzügyi folyamatokban tevékenykedne, amelyek szerinte amúgy is kudarcra vannak ítélve.

Ez csupán néhány rövid részlet a World Adaptation Forum hosszú hétvégéjéből. Remélem, hogy ez a kis összefoglaló sokaknak segített tisztázni azt, hogy miről is szól a mélyalkalmazkodás, és hogyan ügyködik valójában a hatalom azon, hogy gyengítse az összeomlással kapcsolatos felismeréseinket és képességeinket. Egy képpel zárom soraimat, amit az utolsó magyarországi napomon készítettem, egy túrán, Budapesttől 20 kilométerre, északra. A Duna – Európa második leghosszabb folyója – kanyarog ebben a csodálatos, virággal borított tájban. Az összeomlás gondolatával töltött hosszú napok után igazán felszabadító volt megpihenni ebben az élettel teli erdőben.

Dunakanyar

A bejegyzés Felix de Rosen, In Praise of You oldalon közölt írása alapján készült.