2019 márciusában hoztuk létre a Deep Adaptation Forumot (DAF – magyarul Mélyalkalmazkodás Fórum), egy olyan mozgalmat, amely arra szolgál, hogy az emberek teljes mértékben önmagukat adva, egymással együttműködve léphessenek fel a társadalmi összeomlással kapcsolatban. Ennek a mozgalomnak az elindítása volt az én legfőbb válaszom a „Deep Adaptation” című tanulmányom iránti robbanásszerű érdeklődésre. Ennek az új fórumnak a célja nemcsak az volt, hogy összekösse az embereket, hanem az is, hogy világszerte megkönnyítse és előmozdítsa a kezdeményezéseket. Ezt a célkitűzést némi pénzügyi támogatással és egy részmunkaidős szabadúszókból álló csapattal együtt igyekeztünk életre hívni, annak tudatában, hogy a „mélyalkalmazkodást” a mozgalom tagjai fogják alakítani olyan módon, hogy azáltal számtalan formát ölthet majd világszerte. Az alulról induló és kibontakozó folyamattal összhangban jómagam 2020 októberében elhagytam a Fórumot, és távolról figyeltem, hogyan fejlődik tovább. Tavaly felvette velem a kapcsolatot a mozgalmat helyben megvalósító számos nemzeti csoport közül a legnagyobb és legaktívabb, a magyarországi közösség képviselője, és megbeszéltük, hogy együtt ünnepeljük meg a mozgalom elindulásának 5. évfordulóját.

Ezért látogattam el idén áprilisban Budapestre, hogy megünnepeljük a „Deep Adaptation Hungary” egyre növekvő, lelkes közösségét, és bemutassuk a “Breaking Together” (magyar fordításban: Összetörve) című legújabb könyvem magyar kiadását. Az általuk szervezett World Adaptation Forum-ot megnyitó előadásom szövege lentebb olvasható. Arra a felismerésre helyeztem a hangsúlyt, hogy az emberek a társadalmi összeomlás elfogadásának köszönhetően rendkívül jelentős és pozitív változásokat hajtanak végre az életükben. Ez persze nem azt jelenti, hogy a történések, a folyamatok nem lesznek nehezek, vagy hogy ne lehetne még ennél is többet tenni… inkább arra utal, ideje felismerni, hogy egyre több ember ismerheti meg a valódi énjét azáltal, hogy nem hazudik többé önmagának. Stumpf-Biró Balázs és Csapó Krisztina áldásos tevékenységének köszönhető az, hogy 2019 óta egyre több magyar ember talál egymásra a Deep Adaptation Hungary közösségében, a célból, hogy tisztán lássanak a rájuk váró folyamatokkal kapcsolatban.

Élveztem a Budapesten töltött napokat, és sokat is tanultam ez idő alatt. Különösen nagyra értékeltem Gyurkó Szilvia (a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója és vezetője – a ford.) előadását, aki elmagyarázta, hogy a gyermekek jogainak érvényesítése és támogatása hogyan segíti a fiatalokkal való együttműködésünket a társadalmi széthullás és összeomlás témájában. Örömmel tölt el, hogy a Deep Adaptation Hungary ilyen nagy hangsúlyt fektet a fiatalok oktatására és a bizonytalanná váló jövőre való felkészítésükre. Ajánlom Felix de Rosen amerikai író összefoglalóját Szilvia előadásáról, valamint az egész rendezvénnyel kapcsolatos cikkek, interjúk elolvasását, és a helyszínen készült felvétel megtekintését. Felix találóan jegyezte meg, hogy a magyar kulturális környezet alkalmas arra, hogy a döntéshozókban is tudatosuljon az összeomlásra való felkészülés és az arra adandó válaszok szükségessége:

„Az összeomlás tabu marad a általános közbeszédben, mert tagadja a fennálló hatalmi struktúrák hitelességét. Magyarország történelme és a nyugati kultúra peremén való elhelyezkedése biztosít a magyarság számára egyfajta gondolati szabadságot. Mi is támaszthatná ezt alá jobban, mint hogy a konferenciának a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adott otthont? Az egyetem rektora nyitó előadásában meglehetősen tárgyilagosan osztotta meg velünk, hogy „a globális fenntarthatóság célja, hogy ráirányítsa a figyelmet a helyi szintű ellenállóképesség fejlesztésének jelentőségére”, és hogy az állam és a közszolgálat feladata a helyi közösségek megerősítése a társadalmi-politikai összeomlás jelentette kihívásokkal szemben. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy ilyen gondolatok bármelyik amerikai egyetem vezetőjétől elhangozhatnának.”

Az előadáson elhangzott beszédemet az alábbiakban megtalálják, a végén pedig összegyűjtöttem néhány korábbi esszét a Deep Adaptation Forum témakörében. Itt pedig a Budapesten készült interjúkat olvashatják el: 24.hu, telex.hu, 444.hu.

A magyarországi előadásom volt az utolsó egészen októberig, amikor is bemutatom majd a “Breaking Together” című könyvemet spanyolul Mexikóban és franciául Genfben. Abban a hónapban Kaliforniába is ellátogatok, hogy a „Leading Through Collapse” kurzust megtartsam. Addig is elsősorban a Bekandze Farmra, a biogazdálkodási iskolára szeretnék koncentrálni. Nemrégiben fogadtuk a farmon az első gyakornokunkat, aki a helyi mezőgazdasági iskolából érkezett, így ezzel is tettünk egy kis lépést a fiatalabb generációk bevonása és az összeomlásra való felkészüléssel kapcsolatos erőfeszítések érdekében.

Jem Bendell nyitóbeszéde – World Adaptation Forum / Budapest

“Köszönöm a szervezőknek a meghívást és azt, hogy ma felszólalhatok itt, az első World Adaptation Forum konferencián. Elég furcsa érzés számomra, ahogy ma itt állok Önök előtt. A kudarc miatt vagyok most itt. Az én kudarcom miatt. És annak a szakmának és társadalmi mozgalomnak a kudarca miatt, amelynek valaha részese voltam. És mert ezt nyilvánosan fel is vállaltam és beismertem. 2018-ban arra a következtetésre jutottam, hogy a környezeti fenntarthatóságért végzett két évtizedes kemény munkám jelentéktelenné vált, és ami még rosszabb, megtévesztő is volt egyben. Azért vagyok ma itt, mert egyrészt megdöbbentett ennek a kudarcnak a felismerése, másrészt mert nem akartam az addigi szakmámban folytatni tovább az életem, ezért írtam egy figyelemfelkeltő tanulmányt a tapasztalataimról és a benyomásaimról. Az éghajlati tragédiánkról szóló „Deep Adaptation” című tanulmány vírusszerűen terjedt el a világban, és ez idáig több, mint egymillióan töltötték le. Ennek a tanulmánynak az elkészítésében az volt a legfőbb ösztönző erő, hogy szó szerint szabotáljam a saját karrieremet, hogy lekényszerítsem magam erről a pályáról, elutasítva ez által a korábbi törekvéseimet. Ezek a tettek 2018-ban elindítottak egy olyan változást az életemben, amely oda vezetett, hogy ma itt állhatok Önök előtt. A “Deep Adaptation” tanulmány segített az embereknek abban, hogy új értékek mentén kapcsolódjanak össze, hogy bátran és kreatívan reagáljanak az ipari fogyasztói társadalmak kibontakozó összeomlására. Nyilvánvalóan már akkor is megvolt a mélyben lappangó igény arra, hogy az emberek egymásra találjanak ebben a témában, ebben a kényszerhelyzetben, és felfedezzék, hogyan lehet másképp élni ezen változások tudatában és feldolgozni az azokkal együtt járó érzelmeket.

Visszatekintve azokra az eseményekre, amik ma ide vezettek, ismét emlékeztetem magamat arra, hogy mi minden származhat a hanyatlásból, a zavarokból, sőt a pusztulásból is. A Covid-19 például hatalmas káoszt teremtett a világban. A betegséget mai napig elutasítják, a hosszú távú hatásaival sem kívánnak foglalkozni, és az arra született politikai válaszok is többnyire kellemetlenek voltak. De történt néhány csodálatos dolog is a Covid-19 eseményeinek “köszönhetően”. A szüleim, akik 25 éve elváltak, ismét „egymásra találtak”, egyre közelebbi, baráti kapcsolatba kerültek, ami ahhoz vezetett, hogy végül újra összeházasodtak. A saját kis világomba pedig a Covid-nak köszönhetően beköszöntött a zene. Ez most is élénken él bennem, hiszen a múlt héten megjelent egy új dalom, a Healing Hearts. A videót a brazil barátommal, Lucianával folytatott beszélgetések ihlették, akinek óriási szerepe volt abban, hogy jobban elmélyedjek a zene világában.

Ez 2021 júliusában történt Indonéziában, ahol éppen éltem. Egy baráti társasággal voltam egy kis trópusi szigeten Bali közelében. Hirtelen arról értesültünk, hogy egy újabb lezárás lépett érvénybe. Ez azt jelentette, hogy nem utazhattunk a szigetek között. Egy WhatsApp-csoportban láttuk, ahogy a hadsereg kivonult az utcákra abban a kikötővárosban, ahonnan hajóval oda utaztunk. Úgy döntöttünk, hogy maradunk, és meghosszabbítjuk a nyaralásunkat. Volt nálam egy gitár, amin csak nemrég kezdtem el játszani. Csupán egy dalt ismertem végig, amit büszkén játszottam amikor módom volt rá. Luciana meghallotta ezt, majd megkérdezte, hogy másnap reggel játszanék-e a kakaó szertartás zenekarában. Azt hiszem, rajta kívül én voltam az egyetlen „gitáros” a szigeten. Mivel kezdő vagyok, kicsit megijedtem ettől a felkéréstől, hogy egyetlen este alatt tanuljak meg öt dalt úgy, hogy másnap, életemben először, emberek előtt kell majd gitároznom. De mivel éppen egy egészségügyi vészhelyzet kellős közepén voltam egy trópusi szigeten, úgy éreztem, örömmel vállalom. Emlékszem, egész este gyakoroltam, és csak akkor hagytam abba, amikor rájöttem, hogy vízhólyagok keletkezhetnek a kezemen, ami miatt aztán majd nem tudok másnap játszani. A következő nap aztán egész jól sikerült, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy az emberek később odajöttek hozzám, és megköszönték ezt a szép élményt. Mivel csak arra koncentráltam, hogy a dalokat helyesen el tudjam játszani, megfeledkeztem a közönségről és az ő élményeikről. Ebben a “szerencsétlen helyzetben” rejlő lehetőség egy olyan új útra terelt engem, hogy egy hónapon belül már a saját zenémet írtam, és néhány hónapon belül még a kakaó szertartásokon is eljátszottam néhány saját dalomat.

Azért mesélem el ezt ma Önöknek, mert bár nem kívánjuk egymásnak az ilyen jellegű megpróbáltatásokat, mindannyian tudjuk, hogy a nehézségekből is származhat valami pozitívum. Ahogyan a szenvedést sem kívánjuk egymásnak, de mindannyian tudjuk, hogy ennek hatására vagyunk képesek olyan módon megváltozni, ami értékesebbé teheti életünket.

Ezt fedeztük fel egyénként, személyes életünkben és közösen az elmúlt 5 évben a Mélyalkalmazkodás mozgalomban. A „mélyalkalmazkodás” kifejezés azt az elképzelést írja le, hogy társadalmaink összeomlásának lehetőségére képesek vagyunk értelmes módon is reagálni a célból, hogy segítsünk enyhíteni a következményeket, elültessük valami újnak a magját, és tanuljunk ebből a folyamatból. Az ilyen szemléletű emberek számára a bolygónk helyzetének felismerése okozta fájdalom ugyan nem múlik el, de a kapcsolataink és a személyes átalakulásunk örömével kiegészülhet. Ennek a kiteljesedésnek a kulcsa pedig megengedni azt, hogy a helyzetünkről alkotott gondolataink a beszélgetéseink részévé váljanak, hogy be tudjuk illeszteni azokat az életünkbe, és aszerint tudjunk cselekedni.

Itt Magyarországon még inkább jellemző ez a szemlélet, mint bárhol máshol a világon. Ez biztosan nem azért van, mert a társadalmi összeomlás a világ többi részéhez képest itt már előrehaladottabb állapotban lenne. Sokkal inkább azért van így, mert kulturális szempontból az itteni felső vezetői réteg nem ódzkodik attól a gondolattól, hogy a társadalom, abban a formájában, ahogy ma ismerjük, már az összeomlás folyamatában van. Ez rávilágít arra, hogy az itteni média többségének számára ez egy hiteles nézőpontnak számít. Tehát a magyar emberek intelligens, aggódó és elszánt emberektől hallhattak az alkalmazkodásról, akár “mély” formájában, akár más módon. Ez a hozzáállás és párbeszéd ösztönözte Magyarországon a helyi szintű, a nemzeti kormánytól független, élénk közösségi tevékenységet. Ez azt bizonyítja, hogy lehet úgy is előrehaladni, hogy nem fordítanak különösebb figyelmet a nemzeti és nemzetközi politika színterein zajló újabb és újabb eseményekre.

Sok más országban a társadalmi összeomlás témája továbbra is tabu a tömegmédiában. Ezért szorult helyzetünk őszinte felismerése egyelőre csak a művészeten és a zenén keresztül jut el a szélesebb rétegekhez. Ennek az az oka, hogy a kreativitás a valóságra való tiszta rálátásból fakad, és csak akkor talál egyfajta visszhangra az emberekben, ha az saját, valódi tapasztalataikon keresztül érinti meg őket. Ahogy a magyar költő, József Attila írta: „Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.” (részlet a Thomas Mann üdvözlése című költeményből – a ford.) Így hát sokan közvetlenül a kibontakozó összeomlás tényével való szembenézés hatására élnek egyre kreatívabb életet. Ez minden bizonnyal az én személyes történetem… még akkor is, ha vannak emberek, akik nem szeretik a zenémet.

Egyeseknek évekbe telik, mire ezt a szemléletet elfogadják és beengedik az életükbe. Néhányan azonban, mint például a Mélyalkalmazkodás Fórum egyik első szervezője, azonnal képesek irányt váltani a gondolkodásukban. Zori Tomovával egy improvizációs színházi óra után találkoztam. Épp akkor fejeztem be a DA tanulmányt, így a vacsora során feltett „mivel foglalkozol” kérdés kissé kínos volt számomra, főleg mivel egy olyan embertől érkezett, akivel éppen csak megismerkedtem. De elmagyaráztam neki, és egészen mélyen megérintette. Mivel a külső környezetünk állapota őt magát is foglalkoztatta: megkérdezte tőlem, hogy „mennyi időnk van még?”. Azt válaszoltam, hogy nem tudom, de igyekszem úgy élni, mintha lenne még kb. tíz évem, mielőtt a dolgok elkezdenek összeomlani körülöttem, megnehezítve a létezés minden formáját. Ez öt évvel ezelőtt volt.

Akkoriban Zori azt tervezte, hogy hazatér, és egy újrahasznosítással foglalkozó vállalkozásba kezd. De egy-két napon belül úgy döntött, hogy elveti ezt a tervet, és megvizsgálja, mi az, amit igazán szeretne csinálni annak tudatában, ha már csak 10 évünk lenne hátra. Ez elindította őt egy egészen más ösvényen, így ma már életvezetési tanácsadó és facilitátor, aki szorosan együttműködik a guatemalai sámánokkal, és most már zenével is foglalkozik. Más emberek teljes átalakuláson mentek keresztül azért, hogy főállású klímaaktivisták legyenek, vagy pedig közösségre épülő, ellenálló képességeket fejlesztő ötleteken dolgozzanak. A könyvemben az ilyen embereket „doomster-eknek” nevezem. Ők az összeomlás lehetőségével való megbékélést az életük részévé teszik, és ennek következtében befogadóbbá is válnak. Így leginkább a végzet mestereinek, mint sem tagadóinak vagy áldozatainak nevezhetjük őket.

Ha Önök nem értenek egyet ezzel a fajta társadalmi szemlélettel, azt teljesen megértem. Nekem évekbe telt, mire utánajártam az ezzel kapcsolatos tudományos kutatásoknak, elfogadva azokat, majd újabb évekbe telt, mire ennek hatására megváltoztattam a saját életfelfogásomat. Ez a kérdés olyan hatalmas és olyannyira alapjaiban változtatja meg az életünket, hogy mindenkinek magának kell azt felfedeznie és kritikusan megvizsgálnia. Senkit nem szeretnék meggyőzni erről a szemléletről, sőt meg sem próbálom. De azt javaslom, hogy a következőket vegyék figyelembe, amikor átgondolják a helyzetet, amelyben élünk.

Az emberi fejlettségi index (Human Development Index – HDI) a társadalmak egy mérvadó mutatószáma. 2019 óta minden évben csökken az országok 80%-ában, a világ minden régiójában. Az adatok egy részét a közzététel előtt két évig gyűjtik. Tehát ez egy olyan csökkenés, ami már a járvány előtt elkezdődött. Korábban 1990 óta mindig emelkedett, elsősorban persze a gazdagabb, fejlett országokban. Az életminőségünkre vonatkozó adatok 2016-ban elértek egy ún. “globális plafont”, és azt mutatják, hogy az országok 90%-ában az életminőség csökkeni kezdett. A gazdagabb OECD-országokban ez a hanyatlás 2016 óta folyamatosan végigkövethető. Mivel ezen adatok egy részét már néhány évvel korábban is gyűjtötték, így eme mutatószámok egy 2015 előtt kezdődő tartós életminőség csökkenésre utalnak.

A “Breaking Together” című könyvemben a modern társadalmak felszínén keletkező repedéseket összekapcsolom a gazdasági, energia-, környezetvédelmi és élelmezési rendszereink omladozó alapjaival. Az éghajlatváltozás, ami önmagában is egy probléma, gyorsítja az ezeket a töréspontokat létrehozó folyamatokat. Az egyes társadalmak évszázadok óta szenvednek szörnyű, olykor kaotikus körülmények közepette mind a természeti katasztrófák, mind a politikai erőszak miatt. A “Breaking Together” című könyvemben bemutatott bizonyítékok azonban azt a nézetet támasztják alá, hogy elértünk egy olyan ponthoz, ahol a legtöbb modern társadalom, bár a felszínen továbbra is működik, már az összeomlás korai szakaszában van.

Sajnos a technika nem fog megmenteni minket. Az energiát illetően az akkumulátor-technológiával van némi problémánk. A nehézséget többek között az okozza, hogy mennyi időbe telik a szükséges fémek bányászata, hol találhatóak, és hogy nincs is belőlük elég. Az IEA (International Energy Agency – Nemzetközi Energiaügynökség – a ford.) egyik jelentésében kiszámolták, hogy a termelést sok ezerszeresére kellene növelni, és nincs elég tartalék ahhoz, hogy a szénhidrogén alapú energiatermelést – amely ma az elsődleges energiatermelés több, mint 80%-át teszi ki – ki lehessen váltani. Mások kiemelték, hogy ezek a fémek a Föld legérintetlenebb vadonjaiban találhatók. A mezőgazdaságban a műtrágyák jelentik a problémát. A társadalmaink által igényelt gabona-monokultúrákhoz fosszilis gázból származó energiabevitelre van szükség, és az egyéb lehetőségeket mindaddig nem leszünk képesek igazán megismerni, amíg a biogazdálkodási módszerek nem tudnak elég gyorsan fejlődni és elterjedni. Ezt olyan emberként mondom, aki épp most fektette a megtakarításai nagy részét egy indonéziai biogazdálkodási iskolába, így elmondhatom magamról, hogy teljes mértékben támogatom a biogazdálkodás újjáélesztését. Ám mindezt annak tudatában teszem, hogy ez valamennyire enyhítheti ugyan a válságot, de megakadályozni már nem tudja.

A valóság az, hogy egy szénhidrogén-alapú civilizációban élünk, amelynek le kellene állnia, és a gazdagabb rétegnek kellene megtennie ehhez az első lépést. Ez azonban nem fog egyhamar megtörténni, mert egy hatalmi alapokon működő pénzügyi rendszer fogságában élünk. A gazdasági rendszerekben a banki törvényeken és intézményeken keresztül a hatalom állandósul. A politikai rendszerekben az érdekérvényesítésen és a kötvénypiacokon keresztül válik zárttá és merevvé. A társadalmi rendszerekben pedig azon keresztül, ahogyan a tömegmédia és a közösségi média irányítói befolyásolnak bennünket. A hatalom a szakmai rendszerekben pedig a munkáltatóink és a piac által kibocsátott ösztönző és visszatartó tényezők révén stabilizálódik. Sok gazdaságilag fejlett országban a hatalmas társadalmi változások előjelei, beleértve az egészségünket, a személyes társadalmi kapcsolatainkat és a szabadidőnket, mind jóval csekélyebbek, mint az elmúlt évtizedekben. Ezért a reformok továbbra sem fognak sikerülni, és a nagyszabású átalakulás a kiváltságosok öncélú vágya marad, miközben a társadalmak továbbra is az összeomlás folyamatában vannak.

A könyvemben elmagyarázom, hogy amikor felismerjük a helyzetünket, akkor van rá mód, hogy a múltbeli aggodalmaink némiképp enyhüljenek, így választhatjuk azt, hogy tudatosabban és kreatívabban éljünk. A könyvben az összeomlásra adott szabadságszerető válasz mellett érvelek. Ez abból a szemléletből fakad, hogy a szív és az elme befolyásolása vezetett oda, ami ilyen mértékű pusztulást okozott, és így valódi természetünk felszabadítása a válasz részévé válik. A szabadságszerető nézőpont tehát magában foglalja a kényelem és biztonság megszokott, de kudarcot valló rendszereinek elengedését, hogy elkezdhessük megtalálni a kölcsönösen előnyös életformákat az élettel kapcsolatban, beleértve egymás társaságát is.

Az én véleményem az, hogy ha nem beszélünk az összeomlásról, akkor az elfojtott félelmeinket a hatalmon lévők fogják irányítani, azért, hogy még kaotikusabbá tegyék a helyzetünket. Sajnos egyesek nagyon dühösek ránk, amiért ezt a nézetet valljuk, és megpróbálnak megszégyeníteni minket, hogy elhallgattassanak, és hogy mások ennek hatására elforduljanak tőlünk. Amikor korábban a Covid-ot említettem, talán néhányan Önök közül nyugtalanná váltak amiatt, hogy vajon mit fogok mondani. Úgy gondolom, hogy ez a kínos érzés a társadalmi összeomlás egyik jele és mutatója. Ugyanis olyan kommunikációnak vagyunk kitéve, amely megpróbál bennünket eltávolítani egymástól, amiért olyan nézeteink vannak, amelyek eltérnek a hatalmon lévő vezetők által támogatott magyarázatoktól. A hatalmon lévők nem igazán akarják, hogy egyetértsünk abban és elfogadjuk azt, hogy más és más nézőponton vagyunk olyan kérdésekben, mint az ukrajnai vagy a palesztin konfliktus, a nemi identitás vagy a legfrissebb éghajlati változások következményei. Azt akarják, hogy mindenkit, aki megkérdőjelezi a hatalmat, megszégyenítsenek és ellehetetlenítsenek, ez pedig figyelmeztetésként szolgáljon másoknak, hogy tartsák a szájukat. Erre jómagam számítottam is, a társadalmi zavarokra való reagálás más agresszív módszereivel egyetemben. Ez az oka annak, hogy a DA Fórum a kezdetektől fogva arra összpontosított, hogy segítsen mindannyiunknak elkerülni a válaszadásnak ezt a módját.

Azért döntöttünk így, mert tudtuk, hogy a halandóságuk tudatosulása különböző hatással lehet az emberekre. Nagyjából két, teljesen ellentétes válasz létezik. Az ego megerősítése, kontra az ego meghaladása. Az előbbiben az emberek megijednek attól, hogy megerősítsék az identitásukból és világnézetükből fakadó biztonságérzetüket. Ez pedig akár értelmetlenné és sértővé, erőszakossá is válhat. Általában a vallási alaptételek leírására használják, de segíthet megérteni azt is, hogy a modern világi társadalmakban az emberek hogyan válhatnak a technológia megszállottjává, amely szerintük mindenre megoldást jelent. És agresszívek azokkal szemben, akik nem ugyanúgy imádják ezt a technológiát. Ez tehát azzal függ össze, hogy az ego veszélyben van.

Szerencsére a halál tudatosítása ennek a megnyilvánulásnak az ellenkezőjére is képes. Arra ösztönözhet bennünket, hogy túllépjünk az egónkon, és kíváncsibbá, kedvesebbé és bátrabbá váljunk ezáltal. Ezt szem előtt tartva ajánlotta Ram Das amerikai spirituális tanító: „tartsd a halált a válladon, és azonosulj a lelkeddel”. Ha hagyjuk, hogy az élet véges természetének mélyebb érzékelése hatással legyen ránk, hogy a valóságunk felfedezését és az igazi értékeink megélését helyezzük előtérbe, az olyasmi, amit sok olyan ember önismereti útján megtapasztaltam, akikkel az elmúlt 5 évben találkoztam. Ez egyfajta „szent pesszimizmust” jelent. Nem egy tagadó, érzéketlen, dermesztő vagy kishitű pesszimizmusra utal, hanem az élet nehézségeinek és mulandóságának teljesebb elfogadására, valamint az életünk jelentőségének bizonytalanságára a létezés jelenlegi földi, fizikai vagy bármely más síkján. Ez mélyebben bevezet bennünket jelenlegi életünk valóságába.

A saját életemben nagy segítségnek találtam a buddhista filozófiát és gyakorlatot. Kiegészíthet más spirituális és vallási hagyományokat. Segít együtt élni azzal a személyes egyensúlyvesztéssel, amely akkor következik be, amikor elveszítjük a bizonyosság, a biztonság, az életben elfoglalt helyünk, szerepünk és az értelem érzését. A tibeti tanító, Csögyam Trungpa csodálatosan összefoglalta ezt, amikor azt mondta: „A rossz hír az, hogy a levegőben zuhansz, nincs mibe kapaszkodnod és nincs ejtőernyő. A jó hír az, hogy nincs talaj, amin földet érsz”.  Ez rendkívül aktuális, mivel egy társadalmi összeomlással nézünk szembe, és nem tudhatjuk előre, milyen mélyre fog zuhanni az emberiség. És azt sem tudjuk, hogy mi magunk milyen mélyre fogunk zuhanni, vagy hogy mennyire szabadulhatunk fel ebben a folyamatban.

Tudom, hogy valódi erőfeszítést kell tennünk azért, hogy segítsünk egymásnak feldolgozni a bizonytalansággal és halandósággal kapcsolatos érzéseinket, hogy egyre többen legyünk képesek meghaladni az egónkat, annak megerősítése helyett. Sokféleképpen támogathatjuk ebben egymást, ami magában foglalja a bölcsesség tanításait, de az emberi kapcsolatokat, a természethez való kapcsolódást és a valódi jelenlétet is. Ez a belső munka ugyanolyan fontos, mint a közösségi kertészkedés, a készségek, a tudás megosztása és más, ehhez hasonló dolgok. Bár jobb kerti ágyásokat építeni, mint bunkereket, a belső munka nélkül kevesebb esélyünk van arra, hogy képesek legyünk a stresszhelyzetekben helyesen cselekedni és megtartani egymást és önmagunkat.

Nem csak az a fura, hogy én itt állok. Különleges számomra az is, hogy Önök itt ülnek. Lehet, hogy ez a létszám ma soknak tűnik, de azon apró kisebbségbe tartozunk a világon, akiknek van lelkierejük és bátorságuk ahhoz, hogy tudatosítsák a bennük zajló érzelmeket és megérzéseket. Engedjük, hogy az őszinteség átalakító ereje belépjen az életünkbe. Engedjük meg magunknak és bízzunk abban, hogy a viszontagságokon belül is megtaláljuk a módját annak, hogy értelmesen éljünk. És döntsünk úgy, hogy ezt ma kiemelten kezeljük, ahelyett, hogy abban reménykednénk, hogy ezt a nehéz helyzetet még néhány évig figyelmen kívül hagyhatjuk. Köszönöm, hogy mindannyian ilyen nagyszerűek és alapvetően különlegesek lehetünk.”

A bejegyzés Jem Bendell oldalán közölt írása alapján készült.